Ifjúkori önarckép (vagy ha nem is önarckép, mindenesetre ifjúkori, méghozzá Sir Barickról)

A nagy ünneplés után, mikor már mindenki elcsendesedett, a fotózás nagyszerű élményének hatására Sir Barickban felrémlett, hogy fiatal korában készült róla pár fénykép. Lázas keresésbe kezdett, és utazóbőröndje mélyén - ami az egyetlen bőröndje volt, és hosszú-hosszú évek óta csak lomtárolásra használta, mert kiöregedett már a csavargásból -, megtalálta az egyik kép negatívját.

Ezek után Sir Barick fogta magát és a bőröndjét, és elvonult egy sötét fiók mélyére, ahonnan egy idő után furcsa zajok hallatszottak ki. Mintha valaki tenne-venne, szöszmötölne, pepecselne, zörgicsélne. Sam fülesbagolyhoz illően érdeklődve hegyezte a fülét. A többiek aludtak, vagy szolgálatot teljesítettek a hálószobában, mert éjszaka volt, az álmok ideje. Sam viszont rossz alvó volt, főleg éjjelente. A nappalt még csak - csak átaludta, de éjszaka minden apró zörejre felébredt. És most rendkívül furdalta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mit művelhet a bárány a sötétben, egyedül, titokban.
Kis idő múltán Sir Barick elégedett ábrázattal bújt elő a fiókból, és mintha még dudorászott is volna az orra alatt, nagyon-nagyon halkan. Sam rosszallóan ráncolta a csőre tövét, és zavartan toporászott egy helyben, mert mindenáron tudni akarta, hogy mi zajlik a fiókban, de sehogy sem merte megkérdezni Sir Barickot. Nem akarta elárulni, hogy kileste a bárány éjszakai útját, a leskelődés ugyanis nem illendő, és Sam nagyon adott az illemre. Végül csak rászánta magát, és kinyitotta a csőrét, de Sir Barick mosolyogva megelőzte:
- Nyugalom, Sam, öreg barátom, holnap mindenre fényt derítek, meglásd! Addig csak bírd ki valahogy!
Sam egy kattanással összezárta a csőrét és nyugalmat erőltetett magára.

Másnap reggel, miután az emberek elmentek és eljött a félők ideje, Sir Barick némi harákolással és torokköszörüléssel igyekezett felhívni magára a figyelmet. Sam már épp készült letorkolni, hogy igazán tekintettel lehetne másokra, és zajonghatna csendesebben, hogy aki akar, tudjon aludni, mikor eszébe jutott a bárány rejtélyes éjszakai viselkedése, és nagyot ugrott izgatottságában. Na most! Most megtudja, mi történt az éjjel.
- Jó reggelt, Sir Barick! - nyújtózkodott Zsálya, és szabadjára eresztett egy oroszlánméretű ásítást.
- Figyeljetek, mutatni szeretnék valamit - jelentette be ünnepélyesen Sir Barick a köré gyülekező félőknek és Zsályának. Azzal könyékig belekotort abba a bizonyos sötét fiókba, és diadalmas ábrázattal előhúzta ezt:

- Tádámmm! - tette még hozzá.
- Mi ez? - kérdezgették legtöbben, Sam pedig elégedetten bólogatott, mint aki már mindent ért és tud, mivelhogy így is volt. Sir Barick nyilvánvalóan fényképet hívott elő a sötét fiókban, hiszen köztudott, hogy azt sötétben szokás csinálni. Baglyunk arra már nem tudott válaszolni, hogy miféle fényképet, és honnan tudta, hogyan, és honnan volt mivel, de ilyen lényegtelen apróságokkal nem fárasztotta magát.
- Ez te vagy, Sir Barick? - kérdezte álmélkodva Zsálya, mire a kérdezett büszkén bólogatott, hogy bizony.
- Ifjú, bohém bárány koromból, amikor még a legelő kedvence, hetyke, apró fülű, hófehér gyapjúgombóc voltam. Vidáman szaladgáltam a többiekkel, rágicsáltam a virágokat, szélesre tágult orrlyukakkal szívtam tüdőmbe a friss levegőt, és majd' szétvetett a kalandvágy.
- Téged? - kérdezte egyszerre mindenki hitetlenkedve.
- Engem bizony! Olyannyira, hogy megkértem a fényképészt, aki ezt a képet készítette rólam, hogy tegyen már zsebre, és vigyen el a nagyvárosba, hadd lássam milyen az.
- Egy fényképész? Egy igazi fényképész? És nála is laktál? Húhuhuhuhuuuuu! - pattogott izgatottan Sanyi - Mesélj róla!
- Hát, ööö, izé - jött egyszerre zavarba a mindig ékesszóló filozófus, hogy egészen elakadt a szava - Nem is tudom. Annyira nem érdekes a történetem...
- De mi szeretnénk hallani. Légy szíves, Sir Barick, mesélj nekünk! - kérlelte Arkt Úr. A többiek lelkesen bólogattak, és letelepedtek a meghatott bari körül. Nagyon szerették a meséket és a történeteket, főleg az igaz meséket, amiknek egy vagy akár több szereplőjét ismerték is. Sir Barick pedig, engedve a közakaratnak, mesélni kezdett.

Csíííz!

A nagy "Isten hozott Zsálya-party" közepette valamelyik szekrényből előkerült egy fényképezőgép, méghozzá digitális. De sajnos senki nem tudta pontosan, hogyan is kell használni. Nemigen akadt köztük, akinek szüksége lett volna ilyesféle tudásra. Sir Barick, akit, filozófikus alkat lévén, általában nem hoznak lázba az újdonságok és a technikai kütyük, addig-addig nézegette, forgatta a gépet és nyomkodta a gombokat, míg rájött a dolog nyitjára. Még az önkioldó szerkezet működését is megfejtette! Hála neki, rengeteg kép készült a partyn, mert az újdonsült paparazzi nem tudott betelni a felfedezés adta lehetőségekkel. Próbálkozott így, próbálkozott úgy, készített nagyszerű és elég silány képeket is, de mindvégig remekül szórakozott. Igazán elemében érezte magát. A többiek némileg tolakodónak tartották, ahogy folyton az orruk vagy csőrük alá dugdosta a kamerát, kattintgatott, villantgatott és mutogatta az elkészült képeket, de nem tették szóvá, annyira jól esett látniuk a máskor kicsit magába forduló Sir Barick lelkesedését.
A társaság tagjai végül nem járultak hozzá az ünnepségen készült képek közzétételéhez, egy kivételével, bár ez az engedély is nagy viták és harcok árán született meg. Íme:

Balról jobbra az első sorban: Sam, a bagoly, Zsálya Arkt Úr hátán ücsörögve és Sanyi, a bagoly. A második sorban: Funke és Sir Barick. Leghátul pedig Maci Úr, a barna óriásmedve mosolyog kedélyesen.
A képről megoszlanak a vélemények, ezért is volt olyan nehéz rábírni a csapat minden egyes tagját, hogy megmutathassam Nektek. A fotóért természetesen Sir Barick és az önkioldó funkció felelős, máskülönben kedves bárányunk kénytelen - kelletlen lemaradt volna a csoportképről.
Maci Úrnak nagyon tetszik a fénykép, igazán jól mutat rajta az új, kockás csokornyakkendőjében. A fotót látva el is határozta, hogy ezentúl mindig viselni fogja. Egyfajta tekintélyt kölcsönöz neki, ami nem elhanyagolható manapság, különösen nem az ő szakmájában. Aki rémálmokkal hadakozik, azon túl, hogy megbízható és tapasztalt társakat gyűjt maga köré, az bizony jól teszi, ha már messziről erőt és tekintélyt sugároz.
Funke szerint a kép "buli", akármit is jelentsen ez.
Sam zsémbeskedett egy kicsit, hogy a vaku pont a szemébe villant, és ettől gülüszemei lettek, de a többiek megnyugtatták, hogy pont úgy néz ki a képen, mint egyébként máskor is. - Akkor jó - sóhajtott megkönnyebbülten Sam, és elbűvölő külseje biztos tudatában nagy kegyesen rábólintott a publikálásra.
Sanyi húzta a száját, mert szerinte a kép jobb széle egy kicsit torzít, neki például palacsintaképe lett. - Milyen effektet használtál? - faggatta Sir Barickot. - Az ég világon semmilyet! - bizonygatta ártatlan bariszemekkel hősünk, bár ebben azért ő maga sem volt száz százalékig biztos. Mindenesetre Sanyi vállat vont, és egy laza "felőlem mehet"-tel áldását adta a képre. Magában azért megállapította, hogy talán nem árt nekikezdeni egy fogyókúrának, vagy keményebbre venni a napi edzésprogramot. Kezd elpuhulni és ellaposodni.
Arkt Úr a fotót látva elégedetten hümmentett: - Nem rossz, nem rossz. Nekem tetszik. - Gondolatban elismeréssel adózott magának, amiért ifjú mini medve létére olyan szép izmos vállai vannak, és ez a képen is kitűnően látszik. Igen, igen! Nemcsak hogy nem rossz ez a kép, hanem határozottan jó. Sir Barickból ki se nézte volna, hogy ennyire jó szeme van a fotózáshoz.
Sir Barick maga csak közepesen elégedett a végeredménnyel. Addig igazgatta és instruálta a többieket, hogy "kicsit balra, kicsit jobbra, na most egy kicsit összébb", meg bütykölte a gép beállításait, hogy majdnem lemaradt a fényképről, mert saját magának elfelejtett helyet készíteni. Végül csak befurakodott Sanyi és Maci Úr közé, némileg átrendezve a kompozíciót. Bár azért így se rossz, na. Csak ne tűnne úgy, mintha akkora tokája lenne! Lehet, hogy mégiscsak igaza van Sanyinak, és elállított valamit véletlenül? Meg talán borotválkozni sem ártott volna. Ti mit gondoltok?
Zsálya szerint ez a legnagyszerűbb fénykép, ami valaha készült, bár azt azóta sem tudja megmondani, hogy hová tette éppen akkor a manósapkáját, és miért nincs a fején, ahol pedig lennie kéne. Titokban aztán megkért rá, hogy készítsek a képből egy másolatot, amit bekeretezve kifüggesztett a Zsálya-lakban. Titokban a többiek is kértek egy - egy másolatot, és azóta is féltett kincsként őrzik valahol: párna alatt, szárny alá rejtve (akinek van), könyvespolc mögötti sarokban, és más hasonló eldugott zugokban. De psszt! ez titok.

Lady és Zsálya, Zsálya és Lady

Míg Zsálya mesélt, mindenki lélegzetvisszafojtva hallgatta. Azt is elmesélte például, hogy mennyire félt először Ladytől, a hófehér macskahölgytől. Annyira, hogy ijedtében a földre csüccsent, mikor az ismerkedés gyanánt, amúgy macskamódra, finoman megbökdöste a mellső mancsával.

Isten hozott Zugban!

Zsálya befejezte az evést, és zárásként egyesével lenyalogatta mind a tíz kis ujját, gondosan, alaposan, megfontoltan. Azután nyújtózott egy nagyot és pislogott hozzá párat. Mivel a pocakja pukkadásig tele volt, egyre hosszabbakat és laposabbakat pislogott, a feje meg lefelé kókadt. Nincs is jobb egy kiadós étkezés utáni szunyókálásnál, amolyan igazi házimanó módra! Zsálya némi fészkelődés után épp elvackolódott az eperlevelek árnyékában, mikor a háta mögül éktelen csögés, zörgés, dübörgés csapott le rá. A szemei kipattantak és tágra nyíltak, de ő maga nem mozdult, meg sem nyikkant. Dermedten várta, hogy akkor most rászakad az ég, vagy csak a böhöm nagy ház, vagy éppen egy morgószörny. Utóbbiban pedig már jó ideje nem is hitt, mióta kinőtt a pelenkásmanó korból. A morgószörnyek ugyanis rendre egészen közönséges, bár nem feltétlenül ártalmatlan dolgoknak bizonyultak, mint például porszívó, kávédaráló, fúrógép, mosógép és hasonlók.
Zsálya várt.
Nem történt semmi.
Levegőt vett.
Semmi.
Óvatosan hátranézett.
Sehol semmi és senki.
Gyanakodva felült, és körbekémlelt.
Minden nyugodt volt és csendes. Ugyanolyan, mint azelőtt.
Hopp! mégsem. A ház, amihez az epres erkély tartozott, eddig lehunyt redőnyökkel szunyókált, most azonban tágranyílt ablakszemekkel meredt a világba.
- A redőnyök, hát persze - állapította meg Zsálya, és belebámult a ház szemébe. Odabent árnyak mozogtak ide - oda, és hol felkapcsolódott egy lámpa, hol meg le. A kis manó elbűvölten nézte a reggeli fény - árnyék játékot, míg egyszercsak vége nem szakadt, és odabent csend lett, félhomály, és üresség. Vagy mégsem?
Zsálya feltápászkodott, lekecmergett a korlát rácsain és az erkélyajtóhoz óvakodott. Az üvegnek nyomakodva nézdegélt és hallgatózott, így majdnem hasraesett, mikor az ajtó kitárult:
- Bújj be!
Zsálya hadonászott egy picit a karjaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd megszeppenve piszkálgatta az orra hegyét.
- Tessék? Hogy mondtad?
- Csak annyi, hogy gyere be, ha van kedved. Kissé hűvös van ma odakint, így reggeltájt.
- Deeeee... - Zsálya tétovázott. Nem értette a helyzetet. Ez akkor egy meghívás? Egy igazi Meghívás? És ha átlépi a küszöböt, onnantól kezdve ide köti a manóvarázs? Már akkor, ha az ő esetében működik egyáltalán. Ezen Zsálya néha már korábban is komolyan elgondolkozott, hiszen rendes házimanó nem mászkál a Háza kertjében, csak ha nagyon muszáj. A Kapun meg aztán végképp nem lép ki, ellenben ő...! Hiszen tudjátok. És mi lesz a régi Házzal, ha most elfogadja a Meghívást? Mert bármilyen messzire került is, Zsálya még mindig érezte a vonzást, ami az Öreg Házzal összekötötte. Ez a láthatatlan fonál vezette haza minden csavargással töltött éjszaka után, és ha most úgy döntene, hogy bármilyen messze is van, bármilyen nehéz és veszélyes az út, de ő hazamegy, akkor ez a finom vonzás mindvégig csalhatatlanul mutatná az irányt.
Szerette ezt a köteléket, szerette a szinte kézzel tapintható, gyengéd hívást. Erőssé tette, mert így tudta, hogy van egy hely, ahová hazamehet. Nem akarta elveszíteni ezt a biztonságot. Talán a többi manó is ezt féltette, azért nem lépte át még a háza küszöbét sem? Ez lenne a házimanóvarázs?
Csakhogy Zsálya nem akart hazamenni. Most nem. Még nem. Azon túl, hogy fogalma sem volt, hogy induljon neki, mert gyalog lehetetlenségnek tűnt, egyre jobban élvezte a kalandot, és egyre jobban érdekelte a küszöbön túli világ. Főleg így jóllakottan. Bentről ugyanis titokzatos zúgás, mormogás, mocorgás, szöszmötölés hallatszott ki. Gyávább manó biztosan rég elszaladt volna, de Zsályát nem olyan fából faragták. Kifejezetten vonzotta a benti csendes nyüzsgés. Azt üzente, élet van odabent. Valami ismeretlen, titokzatos, keveseknek megmutatkozó élet. És Zsálya büszke volt rá, hogy a kevesek közé tartozik.
De még nem határozta el magát. Részben, mert fogalma sem volt róla, mi lesz, ha átlépi a küszöböt, részben, mert a Meghívó még csak nem is egy igazi ház volt, csak annak egy része. Egy rekesz, vagy mi, akiről ráadásul nem is tud semmit. Vagyis alig valamit. Csak annyit, hogy finom eper tenyészik az erkélyén. Igaz, hogy ez utóbbi határozottan pozitív semmiség.
A nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi pedig türelmesen várakozott, tágra nyitott ajtóval.
Zsálya ezalatt a küszöb előtt téblábolt. Ácsorgott egy picit a jobb lábán, aztán ácsorgott egy picit a bal lábán, hogy egyik se érezze elhanyagolva magát. Majd ugrándozott két lábon, billegett jobbra és balra, előre meg hátra, végül csak úgy véletlenül átbillent a küszöbön.
Bent volt.
Odabent.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Zsálya pislogott párat, míg a szeme megszokta a nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi a csoda fényviszonyait, és aztán felmérte a terepet. Tele volt élőkkel és félőkkel! Micsoda paradicsomi kis zug! Növények lógtak, kapaszkodtak, kúsztak és másztak mindenfelé. Egy üvegkalickában víz alatti dzsungel tenyészett, és az indák, levelek, göcsörtös faágak sűrűjében kis, színes halacskák kergetőztek. Az egyik sarokban mesebeli lakótorony állt, függőkerttel. A torony egyre csak emelkedett felfelé a földtől, minden szintjén más - más növény virított, és az utolsó előtti emeleten, szinte a plafont verdesve kék üvegből és aranyból emelt csillogó palota állt. Hamisítatlan Zsálya-lak, állapította meg Zsálya.
Más manót a frász tört volna ki az ingatagnak tűnő toronynak a látványától is, hát még akkor, ha eszébe jut, hogy oda néhanapján fel kell mászni, egészen a legtetejéig, és letörölni a port. Na neeeem! Persze az a manó, akit ilyesmin a frász tör ki, az nem Zsálya manó. Ő ugyanis izgatott sikkantással egy szempillantás alatt a torony tövében termett, egy másik szempillantás alatt pedig a csúcsán, onnan nézdegélt körbe, és vette számba Zug további érdekességeit. Mert úgy határozott, ez lesz a nem is igazi ház, vagy rekesz vagy mi neve: Zug, amit az illetékes, aki tulajdonképpen egy hétköznapi kis lakás volt név és hasonlók nélkül, elégedetten nyugtázott.
Zug mindössze két kis szobából állt, de minden talpalatnyi helyén zajlott az élet. A nyilvánvaló élőkön túl, mint a virágok és halacskák, lépten - nyomon félőkre bukkant Zsálya kutató manószeme. A tévé alatt gyapjas bari ücsörgött:
- Sir Barick, nyugalmazott báránytiszt - mutatkozott be katonás rövidséggel, majd elmélyülten kérődzött tovább az Időn, tudomást sem véve a körülötte zajló eseményekről.
- Zsálya, házimanó - viszonozta tisztelettudóan Zsálya.
- Uhuhu, na persze, házimanó. Hiszi a piszi - jött egy szkeptikus hang valahonnan fentről, és Zsálya a hang tulajdonosaként a szemközti ajtó fölött polcon ücsörgő nagyfejű, karikaszemű baglyot azonosította be. A madár viasztollait enyhén felborzolva, mereven bámult a manó szemébe, hogy az egészen zavarba jött.
- Hát izé, bocsánat. De én tényleg...
- Persze, persze, házimanó vagy - pattintott türelmetlenül a csőrével a viaszbagoly, és gúnyosan megrázta a feje tetején fityegő kanócot - Majd el is hiszem. Köztudott, hogy a házimanók nagymúltú, patinás kúriák, kastélyok és udvarházak lakói, és kihaltak úgy nagyjából a sárkányokkal egyidőben.
- Pfhűűűűűű! Kikérem magamnak! - fújtatott egy zöldtarajos kicsi sárkány valahol földközelben, hogy csak úgy pattogtak a haragos szikrák az orra hegyén. - Méghogy kihaltunk! Akkor én mi vagyok? Kerámiadísz?
- Pontosan - vágott vissza a bagoly.
- Te meg gyertyabáb! - replikázott a sárkány.
- Pontosan - nyugtázta fennhéjázva a bagoly, mintha ez lenne a világ legtiszteletreméltóbb foglalkozása, minthogy szerinte az is volt, máskülönben ő biztosan nem egy gyertya lenne.
- Gyerekek, gyerekek, nyugalom - kukkantott ki a szemközti ajtón, mint kiderült a hálószoba ajtaján, egy laposképű, csibészes nézésű bagoly - Vegyetek vissza a hangerőből, így nem tudunk aludni. Amúgy Sanyi vagyok - kacsintott rá Zsályára - Sanyi, a párnabagoly. Az a viaszmerev fajtárs ott fent Sam. Ne is foglalkozz vele, jellemzően fennhordja a csőrét. Fenn a felső polcon - tette hozzá, és jót kuncogott saját viccén, miközben Sam berzenkedve borzolta a tollait és méltatlankodva pislogott. - Az a kormos orrú, punk frizurás gyík ott a sámlin pedig Funky, német bevándorló és hangulatjavító mécses.
- Funke - javította automatikusan a kicsi sárkány.
- Felőlem, bár annak semmi értelme - forgatta a szemeit Sanyi, a bagoly - Isten hozott Zugban, Zsálya! Tetszik, ahogy elnevezted a mi kis otthonunkat. Kedvemre való házimanó vagy, remélem, köztünk maradsz egy darabig. Maradnék még én is, és barátkoznék, meg ilyenek de sürgős szunyókálni valóm van harcostársaimmal, a medvékkel. Ugyanis lakik itt még velem két medve: Maci Úr, az óriás barna, és Arkt Úr, a mini jeges. Ha erre jársz, majd bemutatom őket is. No, viszlát gyerekek, és kisebb hangzavart, ha kérhetem. Sűrű volt az éjszakai műszak, el kellett űznünk egy rakat erőszakos rémálmot. Brrrrr! - azzal becsapta a szobaajtót és eltűnt.
Zsálya azt sem tudta, hová legyen, ide - oda kapkodta a fejét a parázs vitát figyelve. Nem járt még lakásban, ahol ennyi félő lett volna, igaz, nem is járt még lakásban. Csak az Öreg Házat ismerte, ahol leginkább házimanók voltak, Macska Uraság, porladó könyvek és a két ember, akik kedvesek voltak, és sok mesét tudtak a házimanókról, de ugyanolyan régiek és porosak voltak, mint a könyveik. Félők nem laktak az Öreg Házban, mióta a kölyök emberek felcseperedtek és elköltöztek. Sam és Funky, vagyis Funke morgolódott még egy kicsit Sanyi távozása után, de csak egy egészen kicsit, mert igazából mind a ketten arra voltak kíváncsiak, honnan a szöszből került ide egy házimanó. Annyira kíváncsiak voltak, hogy Sam némi torokköszörülés után meg is kérdezte:
- Khm. Köhököhörrröhm. Hrömm. Szóval... honnan jöttél, manó kisasszony? Ha szabad kérdeznem és nem veszed tolakodásnak a kérdésem, amit kérdeztem. Khm.
Zsálya elmosolyodott. Sam egészen kedves bagoly volt, mikor zavarba jött. És mivel az összes félő tágra nyílt szemekkel és fülekkel fordult a manó felé, Zsálya elmondta a történetét, ahogy Ladynek is elmesélte. Míg beszélt, Sir Barick abbahagyta az Időn való kérődzést, Sam egészen mozdulatlanná dermedt, Funke nyugalomra intette az orrán táncoló szikrákat, a hálószoba lakói pedig ahelyett, hogy pihentek volna, hogy felkészüljenek a következő éjszakai műszakra, az ajtóhoz tapasztott fülekkel hallgatóztak. A szobanövények csendben figyeltek, mint mindig, és Zug békés örömmel zárta falai közé mindannyiukat. Csak a színes halacskák úszkáltak tovább víz alatti erdejükben, mintha mi sem történt volna. Őket nem érdekelte az üvegen túli világ. Igazság szerint nem is láttak az üvegen túl.
Míg Zsálya mesél, én gyorsan elomdom nektek, mert biztosan kíváncsiak vagytok rá, hogy kik azok a félők. A félők olyasféle élőlények, akik az átlagos szemlélő számára közönséges tárgyaknak tűnnek, pedig nem azok, egyáltalán nem. Van nevük, történetük, álmaik, félelmeik és reményeik. Csak éppen annyira félnek az emberektől, vagyis az emberek többségétől, hogy amikor találkoznak velük, élettelennek tettetik magukat. Életük egy részében tesznek, vesznek, nyüzsögnek, vitatkoznak és nevetnek, más részében pedig félnek és nem csinálnak semmit, csak tettetnek. A gyerekek, az álmodozók és a manók, bármilyen fajtából legyenek is, mindig felismerik a félőket, sőt a szunnyadókat is, akiket csak az választ el a félőktől, hogy nincs saját nevük. Amint jön valaki, legyen az ember vagy manó, és nevet ad nekik, félőkké lesznek. Valahogy úgy vannak ők is, mint a házimanók. Ahol hisznek bennük, egyre többen lesznek, ahol elfeledkeznek róluk, ott lassan eltünedeznek. Így lehet, hogy némely otthon csak úgy nyüzsög a félőktől, más házak pedig olyan üresen konganak, hogy még élőlények sem szívesen látogatják.
Zsálya befejezte a történetét, és elhallgatott. A többiek is hallgattak. Egy elcsavargott, különc házimanó pottyant közéjük! Ilyen legfeljebb százévente egyszer történik, vagy egyszer sem, és most épp velük történik meg.
- Ugye itt maradsz egy darabig? - kérdezte reménykedve Funke.
- Az jó lenne - sóhajtottak a szobanövények. Úgy hallották, hogy a házimanó éneke különösen jót tesz a növekedésnek és a virágzásnak. Zug csendesen várt, ahogy a többiek is.
- Hááát... - bizonytalankodott Zsálya. Hiszen ha házimanó becsszóra itt marad, akkor hogy jut haza valaha is az Öreg Házba? Akkor már Zug házimanója lesz. Másképp meg hogy maradhatna? Már így is túl messzire ment, rémült el. Nem érezte az Öreg Ház hívását! Mióta is? Nem tudta megmondani. Talán már a küszöbnél megszakadt a kapcsolat. Az Öreg lemondott róla.
Zsálya igencsak elbúsult, könnyek szöktek a szemébe. Már megint milyen hebehurgya volt, és tessék, mi lett belőle. Soha többé nem talál már haza, örökre hontalan lesz. Háznélküli házimanó, ami nincs is. Hacsak...! Felnézett, és szeme feszülten figyelő, várakozó szemekkel, fülekkel és falakkal találkozott. Az ő válaszára vártak: marad, vagy nem?
- Maradok - mondta, és kitörő ujjongás fogadta döntését. Zug lett Zsálya otthona.
A nap hátralevő része az emberek hazaékezéséig vidám, zajos mulatsággal telt. Zug élői és félői az új jövevény beköltözését ünnepelték, aki nem akárki, hanem egy igazi házimanó. És mostantól csak az övék. Még az éjszakai műszakos medvék és Sanyi is kivette részét a mulatságból, és a szerencsére bízták, hogy aznap éjjel jönnek-e rémálmok a környékre, vagy sem. Ha jönnek, az embereknek maguknak kell megbirkózniuk velük, mert az ünneplésben kifáradt félők bizony nem lesznek harcra kész állapotban.
Késő délután lett, mire az ünnep zaja elcsendesedett, és a félők visszakecmeregtek megszokott helyeikre, hogy a hazatérő emberek semmit se vegyenek észre. Zsálya fáradtan hajtotta álomra fejét az arany és üveg palotában.
- Vízipipa - világosította fel korábban Sam, aki mindig mindent tudott, vagy úgy csinált, mintha tudná - Füstölni lehet vele, de az itteni emberek nem használják. Biztonságos.
Zsályát nem érdekelte, hogy pipa vagy nem pipa, neki palota maradt. Palota kilátással. A manócska összekucorodott a palota tetején levő hálózugban. Fáradt volt, és kicsit üres. Hiába a sok ölelés, hátbaveregetés, zene, tánc, vidámság, az Öreg Házzal elveszett a kapcsolat, és nagyon hiányzott az ismerős érzés. Zug irányába Zsálya nem érzett vonzást. Lehet, hogy ehhez idő kell? Már majdnem álomba merült, mikor Zug suttogva megkérdezte:
- Miért maradtál itt? Haza is mehettél volna. Valahogy biztos haza tudtál volna jutni.
Zsálya hallgatott, és Zug már azt hitte, tényleg elaludt, amikor a manó csendesen megszólalt:
- Azt hiszem azért, mert annyira akartátok, és mert itt nagyobb szükség van rám, mint az Öreg Házban. Ott annyi más manó lakik - válaszolt Zsálya, majd hirtelen felült - Sőt, itt van rám a legnagyobb szükség! - jelentette ki teljes bizonyossággal.
- De ugye tudod, hogy én nem vagyok igazi Ház, csak annak egy része. Egy lakás - mondta Zug - Hozzám nem köthet házimanó varázs.
Zsálya érzete, hogy Zugnak nagyon nehezére esett kimondania ezeket.
- Ne félj! - nyugtatta meg - Nem megyek sehová, még nagyon sokáig. És nem azért maradok itt, mert valamiféle varázslat ideköt, hanem azért, mert maradni akarok. Mert te és a többiek is azt akarjátok, hogy maradjak. Tudod mit, barátok vagyunk, azért maradok! - nyilvánította ki Zsálya, majd hatalmasat ásított és minden átmenet nélkül elaludt. Már álmában érezte meg, hogy újfajta, soha nem tapasztalt érzés bogozódik közte és Zug között, ami akkor sem fog eltűnni, ha majd egyszer, nagyon sokára, talán elválnak útjaik. Mert a barátság nem olyan dolog, amit a fizikai távolság megszüntet. Egyáltalán nem. Kicsit sem. És közben szíve egyik csücskében megérezte az Öreg Ház örökös, soha el nem múló jelenlétét.

A nagy zabálás

Zsálya minden jómodort feledve nekiesett a finom, piros, érett epreknek, és pukkadásig ette magát ("Hamm! Nyamm! Szörcs! Böfff!"). Később igen-igen örült, hogy nagy zabálásának egyetlen szemtanúja a rendkívül diszkrét macskahölgy, Lady volt.

Macskaland

Másnap hajnalban Zsálya törődötten, vacogva, harmattól csapzottan ébredt. Pont úgy nézett ki, mint egy ázott veréb.
- Pont úgy nézel ki, mint egy ázott veréb - dorombolta egy bársonyos hang közvetlenül a füle mellett, és Zsálya úgy ugrott talpra, mint aki rugóra jár, készen rá, hogy fusson az életéért. Sohasem tudhatja ugyanis a manó, hányadán áll egy idegen macskával. Közben kihúzta magát akkora nagyra, amekkorára csak tudta első riadalmában. Nagyjából macskaméretűre. És nem felejtett el igen - igen marcona képet vágni, ahogy azt a kerti manóktól tanulta.
Az otthoni éhenkórász kóbor macskák ellen ez a trükk jól bevált, mert többségük gyáva volt, és nem vesződött a nagyobbacska, ráadásul védekezésre kész zsákmánnyal, hacsak nem volt a végletekig elkeseredett és éhes. Akkorra azonban a lármára ott termett pár másik harcias kerti manó, vagy a Ház bentlakó, elkényeztetett és hatalmasra hízott macskája, aki nem tűrte a határsértő macskákat birodalmában.
Most azonban Zsálya egyedül volt. Egyszál egyedül.
- Hohohó! - hőkölt hátra az idegen macska - Milyen kis harcias jószág vagy te! És milyen rémesen koszos és borzas! - húzta el az orrát kényeskedve, miközben mancsával puhán megbökte Zsályát. Úgy látszik, az elijesztés taktikája egyáltalán nem vált be.
Az éhségtől és a hosszú utazástól legyöngült Zsályát a finom lökés kibillentette egyensúlyából, és a földre huppant. A macska kuncogott, zöld szemei keskeny réssé szűkültek, ahogy közel hajolt hozzá, és megszaglászta.
- Csöppet sem vagyok finom és direkt a torkodon fogok akadni! Majd meglátod! - harciaskodott Zsálya, de hiába próbált rémisztően és vadul nézni, kicsi arcocskájára csak valami ijedt fintort sikerült varázsolni.
- Nyugalom, nyugalom, kis manó - dorombolt a macska - A vak is látja, hogy tényleg nem vagy valami finom. Mások megfojtása, meg torkon akasztása egyáltalán nem vall finom modorra. Ezek a mai fiatalok! Pffffff!
- Akkor miért akarsz megenni? - durcáskodott Zsálya.
- Akar a kóborfrász megenni téged! - méltatlankodott a macska - Honnan veszed ezt a sületlenséget? Megvannak az embereim, akik jobbnál jobb falatokkal etetnek, tejjel - mézzel itatnak, ha akarom kényeztetnek, és amúgy is úgy táncolnak, ahogy én nyávogok, ugyan miért koptatnám a fogam veled?
- Én csak azt hittem...
- ... hogy valami vásott, kóbor, macskák szégyene vagyok?! Aki mancsot emel egy házimanóra? Hát úgy nézek én ki?! - emelte égnek az orrát sértődötten a macska.
- Neeeem, egyáltalán nem! - tiltakozott vehemensen Zsálya, és közben azon tanakodott, hogy ugyan nem mindegy, milyen bundát visel a macska, hófehér puhaságot, vagy valami szakadt szürkét? Attól még macska lesz. Szeszélyes és kiszámíthatatlan, akitől okos házimanó inkább fél, mint megijed.
- Na ugye! - prüszkölt a macska - Én lady vagyok.
- Hát... én is lány vagyok - mondta Zsálya tétován, mert nem egészen értette, mit akar ezzel a macska, hiszen egyértelmű, hogy nem fiú.
- Ez a nevem manó! Ne bosszants fel!
- Jaaaa, vagy úúúúgy! Az én nevem Zsálya - vágta rá nagy igyekezettel Zsálya, majd talpra szökkent, és előadott egy csinos pukedlit pont úgy, ahogy az egyik nénikéjétől tanulta. Lady elmosolyodott, és ettől olyan kedves kölyökcica képe lett, hogy Zsálya remélni kezdte, nem is annyira komisz jószág. Talán. Ha nagy szerencséje van.
- Az embereimtől kaptam ezt a nevet - magyarázta Lady - Elegáns hangzású, előkelő név, hát megtartottam. Illik hozzám.
- Az biztos - helyeselt a manó a biztonság kedvéért.
- Honnan pottyantál ide? - érdeklődött Lady - Mert azt látom, hogy nem vagy idevalósi. Házimanók nem csatangolnak errefelé egyedül, nem biztonságos ennyire apró, védtelen lényeknek. Túl sok itt a kóbor bajkeverő, elzüllött, emberhagyott macska, meg néha ebféle is. Brrrrrrr! - borzolta égnek utálkozva selymes szőrét Lady.
- Hát... - kezdte Zsálya - az úgy volt, hogy összefutottam a Kósza Széllel...
- Pfffff - fújt közbe Lady - Na ő aztán az igazi bajkeverő. Mindent felkavar, összekuszál, aztán huss! és nyoma vész, eltűnik.
- Igen! Pont ilyen! Ismered? - kapott a szón Zsálya - Tudod, hol találom meg?
- Ugyan, hagyd! Esélytelen. Nyughatatlan lélek, hol itt bukkan fel, hol ott, de sehol sem marad pár percnél tovább. Én is csak hallomásból ismerem.
- Kár - szontyolodott el Zsálya - Meg akartam kérni, hogy vigyen haza.
Hallgattak egy sort. Vagy kettőt. Zsálya picit kesergősen, Lady amolyan nemtörődöm-félén. Egy pityergő házimanóban nem sok érdekes akad. De aztán Zsályából könnyek helyett a szavak kezdtek ömleni, és mesélt a faluról, ahol élt, a Házról, a zugpókokról, a poros könyvekről a polcon, a kertről és a kerti manókról, Macska Uraságról, a Kiserdőről, és a családjáról, akik egyre jobban hiányoztak neki. Bárcsak egyszer az életben még találkozhatna velük! Vagy legalább üzenhetne nekik, hogy jól van. Biztosan aggódnak. Aztán, mert csak úgy véletlenül eszébe jutott, mesélt arról is, hogy mennyire rettenetesen éhes, miután három nap és éjjel utazott a Kósza Széllel, egész úton egy pitypangbóbitáról lógicsázova, és nem evett egy falást sem.
- Egészen olyan, mintha picurka farkasok randalíroznának odabent a gyomromban, rendkívül éles karmokkal és tűhegyes fogakkal felszerelkezve. Réééémes! - nyafogott - Tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy farkaséhes vagyok.
Lady, aki eddig percről percre feszültebb érdeklődéssel, a végén már rezzenéstelen figyelemmel szegeződött Zsálya történetére, most hirtelen megmozdult, és ugyanazzal a kihegyezett éberséggel körbenézett. A frászt hozta Zsályára, aki attól tartott, valami veszély közeledik. A felszökkenő félelem egy pillanat alatt pici gombóccá gyűrte a gyomrát, hogy már nem is volt benne hely a farkasoknak. Pedig mostanra sikerült a tudata leghátsóbb, poros kis zugába szorítania a rettegést, ami azóta kísértette, hogy a Kósza Szél olyan csúful elhagyta, itt ennek a nagy valaminek a közepén, amit nem ismer, ahol egyedül van, és ahonnan talán soha, de soha nem fog hazatalálni. És ahol mindenféle idegen botolhat bele, ki tudja milyen szándékkal. Itt van például ez a macska, aki ugyan elsőre ijesztő, de másodikra egész kedves, harmadikra meg lehetetlen kiigazodni rajta. Hátha megéhezett, és most már egy rágós kis manón is szívesen koptatná a fogát? Ajjaj!
- Mit eszik egy házimanó? - kérdezte Lady, még mindig a környéket pásztázva - Egeret? Bogarat? Földi férget? Mit hozzak neked?
- Hogy? Mit...? FÉRGET??? Dehogy! - képedt el Zsálya - Gyümölcsöt, zöldséget, tésztaféléket, ilyesmit. Kifejezetten szeretjük például a csokoládét. A jóféle csokoládét - hangsúlyozta ki Zsálya.
Lady megrökönyödve nézett a kis manóra:
- ZÖLDSÉGET???! Az meg mire jó? Nem csoda, hogy ilyen nyamvadtak vagytok ti házimanók. Hús és vér kéne neked, hogy erőt öntsön a csontjaidba. Biztos nem kérsz egy friss egérkét?
- Jaj ne! Ne folytasd, rosszul leszek a gondolatától is! - titlakozott falfehéren Zsálya - Inkább füvet rágok. Nem túl finom, laktatónak sem laktató, de életben tart.
Lady fintorogva szívta be a levegőt.
- Az epret szereted? Kell itt lennie valahol a közelben.
- Nagyon! De ilyenkor ősszel már nincs eper, szerintem tévedsz.
- Szerintem meg sohasem tévedek, ha szagokról van szó. Amellett, ez itt egy nagy város, semmi sem működik normálisan, a növények főleg nem. No kell, vagy nem?
- Mi?
- Az eper!
- Kell!
- Akkor kövess! - vetette oda Lady, és már szökkent is előre. És mire Zsálya megmozdult, el is tűnt a szeme elől a magas fűben. Megint egyedül maradt. Ha lehet, ez most még rosszabb volt, mint eddig, mert az érthetetlen módon kedves és segítőkész Lady hiánya is fájni kezdett. De mielőtt még Zsálya beleszötymörödött volna az önsajnálatba, a fűből előbukkant Lady feje:
- Akkor most jössz vagy nem? Mi bajod? - kérdezte.
- Nem tudok ilyen gyorsan menni - szipogott Zsálya.
- Pffff! De sok baj van veled! Mássz fel a hátamra, majd én viszlek.
Zsálya gyönyörködve és hitetlenkedve mélyesztette bele kezecskéit a selymes bundába. Ahogy elhelyezkedett lovaglóülésben a macska vállán, még az arcát is belefúrta a puha fehérségbe.
- Meg ne fojts! És ne tépd a szőröm! - zsörtölődött Lady - De azért kapaszkodj, hallod-e! Ha leesel, palacsinta lesz belőled.
- Miért, hová megyünk? - kíváncsiskodott Zsálya.
- Fel! - azzal a macska nekilódult, ugrott hármat, átbújtak egy kerítés alatt, és kiértek a fűtengerből egy kis utcára. Ugrott kettőt, és egy út szélén parkoló kocsi tetején termettek, onnan pedig egy hatalmas nyárfa törzsén, amin Lady tízkörömmel kapaszkodott felfelé, majd kifelé egy vastag ág szélére. Ugrott egyet, és egy kis erkély korlátján landoltak, virágládába ültetett, pazarul virágzó és gyümölcsöző eprek mellett.
- Voilá, a reggelid! - mutatott a kicsattanóan piros gyümölcsökre Lady, virágportól prüszkölve. Zsálya csak pislogott a szédítő utazástól, és a nem kevésbé szédítő látványtól, majd lecsusszant a macska hátáról és az eperekre vetette magát. Egy jó darabig csak hamm! nyamm! szörcs! büffffff! és hasonlók hallatszottak. Lady kicsit távolabb lekuporodott a korlátra, és türelmesen várt, míg a manó az evésen kívül másra is képes volt figyelni. A kétésfeledik epernél Zsálya felnézett, és ahogy tekintete találkozott Lady figyelő szemével, elszégyellte magát. Lenyelte a megkezdett falatot, elegánsan megtörölte a száját - és az egész arcát, meg a kezeit - egy eperlevélben, és zavartan mentegetőzött:
- Tudok ám én rendesen is enni, csak nagyon éhes voltam.
- Semmi baj, megbocsátható az ilyesmi. Egyszer - kétszer. Az éhség türelmetlen úr - bólogatott megértően a macska. Zsálya civilizált manó módjára megette a maradék epret, és közben jó alaposan körülnézett. Eddig nemigen volt rá érkezése. Egy hatalmas emeletes ház második emeleti erkélyén üldögélt, szemközt a nyárfával, ami a ház kerítése mellett tengette életét. Az utca túloldalán kisebb - nagyobb kertes házak sorakoztak, és rengetek autó parkolt az út szélén egymás hegyén - hátán. Közelről és távolról is autók zsivalya ingerelte Zsálya érzékeny fülét, és hopp! most egy vonat zakatolt el nem is olyan messze, a ház melletti, zöld és barna gizgazzal borított zsebkendőnyi zöld terület túloldalán. Ezen a kis zöld folton kívül, ahol a Kósza Szél letette Zsályát, csak házak, házak mindenütt, amerre a szem ellát. Kicsik és nagyok, szépek és csúnyák, maguk közé szorított kis fácskákkal. Zsálya pont a fordítottjához volt szokva.
- Atyavilág, hova kerültem? - hüledezett - Hogy élnek errefelé a házimanók, vagy a kerti manók, ebben az örökös zsibongásban?
- Sehogy - felelte Lady - Amennyire én tudom, itt a Nagyvárosban nem élnek sem házi-, sem kerti manók. Legfeljebb a város szélein, ami már majdnem erdő, de ott is csak akkor, ha valaki nagyon - nagyon hisz bennük.
- Itt nem élnek manók? Akkor te honnan tudtad, hogy házimanó vagyok? - kérdezte Zsálya, közben azon gondolkodott, hogy ha sem a faluban, sem a városban nincsenek már házimanók, csak elvétve, akkor vajon hol vannak a többiek?
- Le se tagadhatnád, hogy házimanó vagy, olyan házimanó formád van, nem beszélve a sapkádról. Ilyet is csak házimanók hordanak. Legalábbis az ük-ük-ükanyám szerint, aki bölcs és világlátott macska volt, és fiatal éveit egy vadászkastélyban töltötte, ahol akkor még hemzsegtek a házimanók. Néha lépni sem lehetett tőlük, úgy mesélte esténként. Az ük-ük-ükanyám szerette a házimanókat - emlékezett Lady. - Én meg az ük-ük-ükanyámat szerettem. Nagyon - tette hozzá. - Manók meg vannak itt is, csak másfélék: csatornamanók, meg például lámpamanók. Feltűnősködő, komisz, csavargó népség mind, jobb, ha kerülöd őket.
Zsálya szívesen hallott volna még a kastély házimanóiról, a világlátott ük-ük-ükmamáról, meg a fura városi manókról, de Lady éhes lett és türelmetlen. Ráadásul viszketni kezdett a bal füle töve, úgyhogy sürgősen haza kellett szaladnia, hogy az embere megvakargathassa a fülét.
- Most pedig megyek - jelentette ki, majd nagyot nyújtózott, és egy ugrással a nyárfán termett, ahonnan leügyetlenkedett a legközelebbi kocsira. Ott megállt egy pillanatra, visszanézett és megbillentette a viszketős fülét:
- Vigyázz magadra, kicsi manó! Talán még látjuk egymást - azzal bessurrant a kocsi alá és eltűnt.
Zsálya elmosolyodott, és a szíve táján bizsergető érzés kúszott ide - oda:
- Úgy látszik, máris szereztem egy barát-félét - motyogta egy különösen szép, érett epernek, majd leszakította és elégedetten elmajszolta.

Zsálya nagy utazása

Úúúúhuhuhuhuhuuááááooooooooooooooo..............!!!!!!

- süvöltötte Zsálya, ahogy a Kósza Szél a szárnyára kapta és vitte, vitte, vitte.

Csak egy maradhat!

Zsálya minden pénteken, szüli- és névnapok előtt, pirosbetűs és sátoros ünnepek alkalmával körbejárta a magaslati sarkokat, és szigorúan kitessékelte a fölös számú zugpókokat.

A falu, a Kiserdő, és a csálé templomtorony

Íme a falu, ahol Zsálya született; a Kiserdő, ami néha határtalanul nagy; és az enyhén csálé templomtorony, aminek a harangja mindenbe beleüti a negyedórát.

Egy kósza szél

A Kósza Szél és Zsálya a Kiserdő közepén találkoztak, a legmagasabb nyárfa csúcsán. Nem éppen megszokott hely egy házimanónak, de Zsálya sem volt az az átlagos házimanó, sőt éppenséggel különc. No nem nagyon, csak épp annyira, hogy a többi házimanó kissé furcsán nézzen rá, neadjisten' azt mondja rá: álmodozó.
Nem sok jót jelent házimanó körökben ez a jelző. A házimanók ugyanis komoly, dolgos, kissé földhözragadt lények, nem kedvelik a magasságot. Ezért olyan porosak mindig a szekrénytetők, meg a legfelső polcokon tárolt könyvek és csecsebecsék. A manók csak piros betűs és sátoros ünnepek környékén merészkednek ilyen magasra, hogy sitty - sutty eltüntessék az ujjnyi vastag port, aztán már ereszkednek is sebesen lefelé, mert félnek, hogy beleszédülnek a veszedelmes mélységbe.
Nem így Zsálya, akit kifejezetten vonzott a magasság, és a magasból feltáruló mélység és tágasság. Így a dombok közti völgyben elhasaló kis falu majdnem legutolsó házikójában, ahol népes családjával élt, hamarosan rá hárult minden magaslati munka. Például a fölös számú zugpókok kiebrudalása - egy sarokban bőven elég egy is jelszóval -, és főként a porolás. Nem is volt még egy ház az egész faluban, ahol ilyen tiszták voltak a szekrénytetők! Igaz, hogy a hírek szerint olyan ház sem volt még egy a faluban, ahol házimanók laktak. Egész egyszerűen azért, mert a lakóik nem hittek a bennük. Ki a manó akar olyan helyen lakni, ahol nem hisznek benne?!
Zsálya szerette a ház körüli teendőket, és egyáltalán nem érezte munkának, inkább szórakozásnak, ahogy a házimanók általában. Fütyörészve végezte a szokásos napi manódolgokat a többiekkel együtt: kifényesítette a napfényben fürdő porszemeket, szivárványt lopott a szoba falára, bodorított egy kicsit a reggeli kávé illatán, felügyelte a szobanövények növekedését, virágzáskor biztatásul megölelgette őket, megszámolta a lekvárosüvegeket a spájzban, ellenőrizte a konyhaszekrényben lakó szú percegésének ütemét, és mindennap kihúzott egy szálat az előszobában lassan feslő rongyszőnyegből, mérve az idő múlását. S ha mindennel megvolt, felmászott a háztetőre, leült a kémény tövébe és bámulta a bárányfelhőket. Vagy történeteket talált ki messzi városokról, a szivárvány végénél lakó manónépségről, esetleg arról, hová tűntek a manók a falu többi házából. Sőt, egyszer még festett is. Kölcsönkérte a kerti manók festékeit, amivel a tavaszi virágokat meg az őszi faleveleket mázolják színesre, elcsente a borotválkozótükröt a fürdőszobából, és egy jegyzetfüzetből kitépett lapra lefestette saját magát, ahogy a tükörben látta. A képnek azt a címet adta, hogy önarckép.
Hát ilyesmikért mondta rá többi manó, hogy furcsa, neadjisten' álmodozó. Egy átlagos házimanó ugyanis azon ritka alkalmakkor, amikor nem dolgozik és nem alszik, elvonul egy csendes, rejtett zugba és némi szundikálással rápihen egy kicsit az alvásra vagy a soron következő házimunkára. Ilyenek ezek a házimanók.
Abban is különleges volt Zsálya, hogy szeretett az erdőben kószálni. Valamire való házimanó a legritkább esetben lépi át háza küszöbét, és a kertkapuig is csak vészhelyzetben merészkedik el, de annál távolabb soha. Úgy hiszik ugyanis, minél messzebbre távolodnak a háztól, amiben élnek, annál inkább gyöngül a varázskötelék, ami összefűzi a manót a házzal. És ha egyszer ez a kötelék elszakad, a manó nem tud visszatérni. A szakítás végleges. A ház elfeledkezik róla, nem ismeri meg többé, és nem engedi küszöbön belülre. A szegény manó kitaszított hajléktalanná válik pont úgy, mint amikor a ház lakói nem hisznek már benne.
Néha - néha megesett, hogy egy rendkívül vendégszerető, vagy különösen magányos ház befogadott egy kóbor manót, de talán minden szökőévben egyszer ha előfordult ilyesmi még a régi időkben is, manapság pedig egyre ritkábban. A házak magukba fordultak és bizalmatlanok lettek, az emberek meg egyre kevésbé hittek a felfoghatatlanban. Nehéz idők, szomorú idők egy házimanónak.
Azt beszélik, a kerti manók is házimanók voltak valaha, csak valamilyen módon, - kényszerből, vagy baleset folytán-, elszakadtak az otthonuktól, és új megélhetést, új barátokat, új családot kellett keresniük, ha életben akartak maradni.
A kerti manók nem ismerik ezt a történetet. Amelyik meg ismeri, csak legyint rá, mert az olyan szabadságszerető nép, mint a kerti manók, hogyan származhatna a házhoz kötött házimanóktól? Nevetséges feltételezés.

Zsálya azonban nem törődött a mendemondákkal, és a mendemondák sem törődtek vele. Először csak a kertet fedezte fel családja hol aggódó, hol rosszalló megjegyzéseitől követve. Összebarátkozott a kerti manókkal, megismerkedett a kinti növényekkel és állatokkal. Aztán amikor a kert minden zegét-zugát ismerte, jobban mint a kerti manók, nagy levegőt vett és Zsupsz! átcsusszant a kertkapu alatti résen, és a szabad, vad világban találta magát. Egészen pontosan egy faluszéli ház előtti kis gyalogúton, amely lassan eltünedezve beleolvadt a szántóföldekre vezető földútba. Az út szinte bizsergette Zsálya pici lábait, ahogy nekiszaladt a búzamezőknek, majd kacskaringózva, elkeskenyedve, a messzi-messzi látóhatáron beleveszett a haragoszöld erdőbe.

Zsálya oda akart eljutni. A haragoszöld erdőbe. Persze volt annyi esze, hogy ezt nem mondta senkinek, sőt azt is eltitkolta, hogy járt a kertkapun túl. Az öreg falusi ház pedig olyan vaksi volt már, olyan feledékeny, emellett lágyszívű és omladozó, hogy nem számolta hány manó jár ki- és be a küszöbén, meg kertjének kapuján. Jöjjenek, csak, jöjjenek! - gondolta - Vagy épp menjenek, ha úgy tartja kedvük, csak ne csapjanak túl nagy ricsajt.
Zsálya nem csapott. Halkan járt, mint a gondolat. És hamarosan, egy holdvilágos éjjelen, míg a többiek aludtak, követte az út futását az erdő széléig, majd vissza. Fürgén és észrevétlenül, mint egy manó. Az erdőbe csak fokozatosan merészkedett be, éjjelről - éjjelre egy kicsit beljebb, hiszen még ő is tudta, érezte, hogy idegen földön és idegen, néha veszélyes lények között jár. De alig telt el egy nyár, Zsálya lombkoronától gyökércsúcsig feltérképezte a Kiserdőt és megbarátkozott a lakóival. Amelyikkel nem, az elől meg szépen kitért, hogy még véletlenül se keresztezze az útját. És minderről a többi házimanó mit sem sejtett, vígan szuszogtak éjjelente a ház különböző zugaiban.
A Kósza Szél nyár végére érkezett meg az erdőbe, egy hűvöskés éjjelen, pont mire Zsálya már szinte ugyanolyan otthonosan mozgott a Kiserdőben, mint a Házban. A szél felkavarta az út porát, fejest ugrott a fák koronájába és felborzolta a Legmagasabb Nyárfán ücsörgő Zsálya haját és szívét.
- Ki vagy te? Honnan jössz? - kiáltotta bele a szélbe Zsálya, de a válaszból csak annyit értett, hogy kssssz, ssssssssz.
- Hogy mondod? - kérdezett vissza.
- Ksssssssz Sssssssz - mondta a szél, kicsit nyomatékosabban.
- Kósza Szél? Ez a neved? - találgatta Zsálya - Honnan jössz? És hová igyekszel ennyire? Mesélj nekem! - nyagatta tovább a szelet az izgatott kis manó.
- Néssssszd meg! Elvisssssszlek - szisszent a szél, és egy pitypangbóbitát libbentett Zsálya elé. Ő azonnal megragadta, összezsugorodott könnyűre és picikére, és Huss! már repült is a szél szárnyán a pitypangvitorlással fel, és el. El, el, egyre távolabb a Kiserdőtől, a kis falutól, a Háztól és a családjától, és fel, fel, egyre feljebb, egészen a holdfénnyel bevont ezüstszürke felhőkig, hogy minden, ami eddig hozzá tartozott, amit ismert, szeretett, amitől félt, ami bosszantotta, kicsi lett. Láthatatlanul kicsi. Aztán elveszett az éjszakában.
Zsálya kiáltani próbált, hogy - Ne! Ne ilyen gyorsan és ne ilyen messzire! -, de a hideg levegő és a száguldás torkára fagyasztotta a szót. Inkább kapaszkodott, jó erősen. Egyik kezével a kis szélvitorlásba, másik kezével a sapkájába, nehogy elveszítse. Sapka nélkül csak fél manó a házimanó.
Sokáig utaztak együtt, és miután Zsálya legyőzte kezdeti riadalmát, elbűvölten hallgatta, ahogy a Kósza Szél távoli vidékekről suttogott, és figyelte, ahogy elsuhan alattuk és változik a táj éjjel és nappal, éjjel és nappal. A harmadik éjjel egy bődületesen nagy város közepére értek egy aprócska, zöld és barna gizgazzal borított mezőhöz. A szél ott nagyot sóhajtott, és letette Zsályát, mert elfáradt, majd egy szisszenéssel eltűnt.
Zsálya lehuppant a fűre és körülnézett. Sehol semmi élő, csak a fű, a hideg, a sötétség és távoli, idegen zajok. A kis manó összekuporodott, és rettenetes magányában álomba sírta magát.

Egyszer volt, hol nem volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis házimanó lány, úgy hívták Zsálya. Egészen aprócska volt. Bár hogy pontosan mennyire, azt igazán nehéz lenne megmondani, mert mindig pont annyira volt kicsi, amennyire a helyzet megkívánta. Néha annyira, mint a 4/40-es facsavar, ami a fürdőszobapolcot tartotta a falnak feszülve, máskor meg annyira, mint a teáskanál, ami eltűnt a konyhapult és a hűtőszekrény közötti résben, és már soha, de soha nem fog előkerülni, hacsak a lakók ki nem költöznek, és nem cipelnek magukkal minden mozdíthatót. Azonban Zsálya még véletlenül sem volt nagyobb, mint egy közepesen nagy vitorlavirág, és egytelen-egyszer sem volt kisebb, mint egy átlagosan kicsi gombostűfej.
Zsálya a nagyvárosban lakott. A felüljáró, a vasút, és egy kertvárosszéli utcácska által határolt zsebkendőnyi, zöld és barna gizgazzal borított, elvadult területen. Pontosabban a zöld és barna gizgazzal elborított miniatűr vadon helyén felépített böhöm nagy társasház második emeletén, egy egy szobás garzon lakásban. Vidéki manó létére miért éppen ott? Zsálya azt mondta erre egyszer, hogy azért, mert ott volt rá a legnagyobb szükség. Soha nem ismerte volna be, noha mindenki tudta, hogy igazából csak.
Csak mert éppen arra fújta egy kósza szél.