Macskaland

Másnap hajnalban Zsálya törődötten, vacogva, harmattól csapzottan ébredt. Pont úgy nézett ki, mint egy ázott veréb.
- Pont úgy nézel ki, mint egy ázott veréb - dorombolta egy bársonyos hang közvetlenül a füle mellett, és Zsálya úgy ugrott talpra, mint aki rugóra jár, készen rá, hogy fusson az életéért. Sohasem tudhatja ugyanis a manó, hányadán áll egy idegen macskával. Közben kihúzta magát akkora nagyra, amekkorára csak tudta első riadalmában. Nagyjából macskaméretűre. És nem felejtett el igen - igen marcona képet vágni, ahogy azt a kerti manóktól tanulta.
Az otthoni éhenkórász kóbor macskák ellen ez a trükk jól bevált, mert többségük gyáva volt, és nem vesződött a nagyobbacska, ráadásul védekezésre kész zsákmánnyal, hacsak nem volt a végletekig elkeseredett és éhes. Akkorra azonban a lármára ott termett pár másik harcias kerti manó, vagy a Ház bentlakó, elkényeztetett és hatalmasra hízott macskája, aki nem tűrte a határsértő macskákat birodalmában.
Most azonban Zsálya egyedül volt. Egyszál egyedül.
- Hohohó! - hőkölt hátra az idegen macska - Milyen kis harcias jószág vagy te! És milyen rémesen koszos és borzas! - húzta el az orrát kényeskedve, miközben mancsával puhán megbökte Zsályát. Úgy látszik, az elijesztés taktikája egyáltalán nem vált be.
Az éhségtől és a hosszú utazástól legyöngült Zsályát a finom lökés kibillentette egyensúlyából, és a földre huppant. A macska kuncogott, zöld szemei keskeny réssé szűkültek, ahogy közel hajolt hozzá, és megszaglászta.
- Csöppet sem vagyok finom és direkt a torkodon fogok akadni! Majd meglátod! - harciaskodott Zsálya, de hiába próbált rémisztően és vadul nézni, kicsi arcocskájára csak valami ijedt fintort sikerült varázsolni.
- Nyugalom, nyugalom, kis manó - dorombolt a macska - A vak is látja, hogy tényleg nem vagy valami finom. Mások megfojtása, meg torkon akasztása egyáltalán nem vall finom modorra. Ezek a mai fiatalok! Pffffff!
- Akkor miért akarsz megenni? - durcáskodott Zsálya.
- Akar a kóborfrász megenni téged! - méltatlankodott a macska - Honnan veszed ezt a sületlenséget? Megvannak az embereim, akik jobbnál jobb falatokkal etetnek, tejjel - mézzel itatnak, ha akarom kényeztetnek, és amúgy is úgy táncolnak, ahogy én nyávogok, ugyan miért koptatnám a fogam veled?
- Én csak azt hittem...
- ... hogy valami vásott, kóbor, macskák szégyene vagyok?! Aki mancsot emel egy házimanóra? Hát úgy nézek én ki?! - emelte égnek az orrát sértődötten a macska.
- Neeeem, egyáltalán nem! - tiltakozott vehemensen Zsálya, és közben azon tanakodott, hogy ugyan nem mindegy, milyen bundát visel a macska, hófehér puhaságot, vagy valami szakadt szürkét? Attól még macska lesz. Szeszélyes és kiszámíthatatlan, akitől okos házimanó inkább fél, mint megijed.
- Na ugye! - prüszkölt a macska - Én lady vagyok.
- Hát... én is lány vagyok - mondta Zsálya tétován, mert nem egészen értette, mit akar ezzel a macska, hiszen egyértelmű, hogy nem fiú.
- Ez a nevem manó! Ne bosszants fel!
- Jaaaa, vagy úúúúgy! Az én nevem Zsálya - vágta rá nagy igyekezettel Zsálya, majd talpra szökkent, és előadott egy csinos pukedlit pont úgy, ahogy az egyik nénikéjétől tanulta. Lady elmosolyodott, és ettől olyan kedves kölyökcica képe lett, hogy Zsálya remélni kezdte, nem is annyira komisz jószág. Talán. Ha nagy szerencséje van.
- Az embereimtől kaptam ezt a nevet - magyarázta Lady - Elegáns hangzású, előkelő név, hát megtartottam. Illik hozzám.
- Az biztos - helyeselt a manó a biztonság kedvéért.
- Honnan pottyantál ide? - érdeklődött Lady - Mert azt látom, hogy nem vagy idevalósi. Házimanók nem csatangolnak errefelé egyedül, nem biztonságos ennyire apró, védtelen lényeknek. Túl sok itt a kóbor bajkeverő, elzüllött, emberhagyott macska, meg néha ebféle is. Brrrrrrr! - borzolta égnek utálkozva selymes szőrét Lady.
- Hát... - kezdte Zsálya - az úgy volt, hogy összefutottam a Kósza Széllel...
- Pfffff - fújt közbe Lady - Na ő aztán az igazi bajkeverő. Mindent felkavar, összekuszál, aztán huss! és nyoma vész, eltűnik.
- Igen! Pont ilyen! Ismered? - kapott a szón Zsálya - Tudod, hol találom meg?
- Ugyan, hagyd! Esélytelen. Nyughatatlan lélek, hol itt bukkan fel, hol ott, de sehol sem marad pár percnél tovább. Én is csak hallomásból ismerem.
- Kár - szontyolodott el Zsálya - Meg akartam kérni, hogy vigyen haza.
Hallgattak egy sort. Vagy kettőt. Zsálya picit kesergősen, Lady amolyan nemtörődöm-félén. Egy pityergő házimanóban nem sok érdekes akad. De aztán Zsályából könnyek helyett a szavak kezdtek ömleni, és mesélt a faluról, ahol élt, a Házról, a zugpókokról, a poros könyvekről a polcon, a kertről és a kerti manókról, Macska Uraságról, a Kiserdőről, és a családjáról, akik egyre jobban hiányoztak neki. Bárcsak egyszer az életben még találkozhatna velük! Vagy legalább üzenhetne nekik, hogy jól van. Biztosan aggódnak. Aztán, mert csak úgy véletlenül eszébe jutott, mesélt arról is, hogy mennyire rettenetesen éhes, miután három nap és éjjel utazott a Kósza Széllel, egész úton egy pitypangbóbitáról lógicsázova, és nem evett egy falást sem.
- Egészen olyan, mintha picurka farkasok randalíroznának odabent a gyomromban, rendkívül éles karmokkal és tűhegyes fogakkal felszerelkezve. Réééémes! - nyafogott - Tulajdonképpen azt is mondhatom, hogy farkaséhes vagyok.
Lady, aki eddig percről percre feszültebb érdeklődéssel, a végén már rezzenéstelen figyelemmel szegeződött Zsálya történetére, most hirtelen megmozdult, és ugyanazzal a kihegyezett éberséggel körbenézett. A frászt hozta Zsályára, aki attól tartott, valami veszély közeledik. A felszökkenő félelem egy pillanat alatt pici gombóccá gyűrte a gyomrát, hogy már nem is volt benne hely a farkasoknak. Pedig mostanra sikerült a tudata leghátsóbb, poros kis zugába szorítania a rettegést, ami azóta kísértette, hogy a Kósza Szél olyan csúful elhagyta, itt ennek a nagy valaminek a közepén, amit nem ismer, ahol egyedül van, és ahonnan talán soha, de soha nem fog hazatalálni. És ahol mindenféle idegen botolhat bele, ki tudja milyen szándékkal. Itt van például ez a macska, aki ugyan elsőre ijesztő, de másodikra egész kedves, harmadikra meg lehetetlen kiigazodni rajta. Hátha megéhezett, és most már egy rágós kis manón is szívesen koptatná a fogát? Ajjaj!
- Mit eszik egy házimanó? - kérdezte Lady, még mindig a környéket pásztázva - Egeret? Bogarat? Földi férget? Mit hozzak neked?
- Hogy? Mit...? FÉRGET??? Dehogy! - képedt el Zsálya - Gyümölcsöt, zöldséget, tésztaféléket, ilyesmit. Kifejezetten szeretjük például a csokoládét. A jóféle csokoládét - hangsúlyozta ki Zsálya.
Lady megrökönyödve nézett a kis manóra:
- ZÖLDSÉGET???! Az meg mire jó? Nem csoda, hogy ilyen nyamvadtak vagytok ti házimanók. Hús és vér kéne neked, hogy erőt öntsön a csontjaidba. Biztos nem kérsz egy friss egérkét?
- Jaj ne! Ne folytasd, rosszul leszek a gondolatától is! - titlakozott falfehéren Zsálya - Inkább füvet rágok. Nem túl finom, laktatónak sem laktató, de életben tart.
Lady fintorogva szívta be a levegőt.
- Az epret szereted? Kell itt lennie valahol a közelben.
- Nagyon! De ilyenkor ősszel már nincs eper, szerintem tévedsz.
- Szerintem meg sohasem tévedek, ha szagokról van szó. Amellett, ez itt egy nagy város, semmi sem működik normálisan, a növények főleg nem. No kell, vagy nem?
- Mi?
- Az eper!
- Kell!
- Akkor kövess! - vetette oda Lady, és már szökkent is előre. És mire Zsálya megmozdult, el is tűnt a szeme elől a magas fűben. Megint egyedül maradt. Ha lehet, ez most még rosszabb volt, mint eddig, mert az érthetetlen módon kedves és segítőkész Lady hiánya is fájni kezdett. De mielőtt még Zsálya beleszötymörödött volna az önsajnálatba, a fűből előbukkant Lady feje:
- Akkor most jössz vagy nem? Mi bajod? - kérdezte.
- Nem tudok ilyen gyorsan menni - szipogott Zsálya.
- Pffff! De sok baj van veled! Mássz fel a hátamra, majd én viszlek.
Zsálya gyönyörködve és hitetlenkedve mélyesztette bele kezecskéit a selymes bundába. Ahogy elhelyezkedett lovaglóülésben a macska vállán, még az arcát is belefúrta a puha fehérségbe.
- Meg ne fojts! És ne tépd a szőröm! - zsörtölődött Lady - De azért kapaszkodj, hallod-e! Ha leesel, palacsinta lesz belőled.
- Miért, hová megyünk? - kíváncsiskodott Zsálya.
- Fel! - azzal a macska nekilódult, ugrott hármat, átbújtak egy kerítés alatt, és kiértek a fűtengerből egy kis utcára. Ugrott kettőt, és egy út szélén parkoló kocsi tetején termettek, onnan pedig egy hatalmas nyárfa törzsén, amin Lady tízkörömmel kapaszkodott felfelé, majd kifelé egy vastag ág szélére. Ugrott egyet, és egy kis erkély korlátján landoltak, virágládába ültetett, pazarul virágzó és gyümölcsöző eprek mellett.
- Voilá, a reggelid! - mutatott a kicsattanóan piros gyümölcsökre Lady, virágportól prüszkölve. Zsálya csak pislogott a szédítő utazástól, és a nem kevésbé szédítő látványtól, majd lecsusszant a macska hátáról és az eperekre vetette magát. Egy jó darabig csak hamm! nyamm! szörcs! büffffff! és hasonlók hallatszottak. Lady kicsit távolabb lekuporodott a korlátra, és türelmesen várt, míg a manó az evésen kívül másra is képes volt figyelni. A kétésfeledik epernél Zsálya felnézett, és ahogy tekintete találkozott Lady figyelő szemével, elszégyellte magát. Lenyelte a megkezdett falatot, elegánsan megtörölte a száját - és az egész arcát, meg a kezeit - egy eperlevélben, és zavartan mentegetőzött:
- Tudok ám én rendesen is enni, csak nagyon éhes voltam.
- Semmi baj, megbocsátható az ilyesmi. Egyszer - kétszer. Az éhség türelmetlen úr - bólogatott megértően a macska. Zsálya civilizált manó módjára megette a maradék epret, és közben jó alaposan körülnézett. Eddig nemigen volt rá érkezése. Egy hatalmas emeletes ház második emeleti erkélyén üldögélt, szemközt a nyárfával, ami a ház kerítése mellett tengette életét. Az utca túloldalán kisebb - nagyobb kertes házak sorakoztak, és rengetek autó parkolt az út szélén egymás hegyén - hátán. Közelről és távolról is autók zsivalya ingerelte Zsálya érzékeny fülét, és hopp! most egy vonat zakatolt el nem is olyan messze, a ház melletti, zöld és barna gizgazzal borított zsebkendőnyi zöld terület túloldalán. Ezen a kis zöld folton kívül, ahol a Kósza Szél letette Zsályát, csak házak, házak mindenütt, amerre a szem ellát. Kicsik és nagyok, szépek és csúnyák, maguk közé szorított kis fácskákkal. Zsálya pont a fordítottjához volt szokva.
- Atyavilág, hova kerültem? - hüledezett - Hogy élnek errefelé a házimanók, vagy a kerti manók, ebben az örökös zsibongásban?
- Sehogy - felelte Lady - Amennyire én tudom, itt a Nagyvárosban nem élnek sem házi-, sem kerti manók. Legfeljebb a város szélein, ami már majdnem erdő, de ott is csak akkor, ha valaki nagyon - nagyon hisz bennük.
- Itt nem élnek manók? Akkor te honnan tudtad, hogy házimanó vagyok? - kérdezte Zsálya, közben azon gondolkodott, hogy ha sem a faluban, sem a városban nincsenek már házimanók, csak elvétve, akkor vajon hol vannak a többiek?
- Le se tagadhatnád, hogy házimanó vagy, olyan házimanó formád van, nem beszélve a sapkádról. Ilyet is csak házimanók hordanak. Legalábbis az ük-ük-ükanyám szerint, aki bölcs és világlátott macska volt, és fiatal éveit egy vadászkastélyban töltötte, ahol akkor még hemzsegtek a házimanók. Néha lépni sem lehetett tőlük, úgy mesélte esténként. Az ük-ük-ükanyám szerette a házimanókat - emlékezett Lady. - Én meg az ük-ük-ükanyámat szerettem. Nagyon - tette hozzá. - Manók meg vannak itt is, csak másfélék: csatornamanók, meg például lámpamanók. Feltűnősködő, komisz, csavargó népség mind, jobb, ha kerülöd őket.
Zsálya szívesen hallott volna még a kastély házimanóiról, a világlátott ük-ük-ükmamáról, meg a fura városi manókról, de Lady éhes lett és türelmetlen. Ráadásul viszketni kezdett a bal füle töve, úgyhogy sürgősen haza kellett szaladnia, hogy az embere megvakargathassa a fülét.
- Most pedig megyek - jelentette ki, majd nagyot nyújtózott, és egy ugrással a nyárfán termett, ahonnan leügyetlenkedett a legközelebbi kocsira. Ott megállt egy pillanatra, visszanézett és megbillentette a viszketős fülét:
- Vigyázz magadra, kicsi manó! Talán még látjuk egymást - azzal bessurrant a kocsi alá és eltűnt.
Zsálya elmosolyodott, és a szíve táján bizsergető érzés kúszott ide - oda:
- Úgy látszik, máris szereztem egy barát-félét - motyogta egy különösen szép, érett epernek, majd leszakította és elégedetten elmajszolta.

Zsálya nagy utazása

Úúúúhuhuhuhuhuuááááooooooooooooooo..............!!!!!!

- süvöltötte Zsálya, ahogy a Kósza Szél a szárnyára kapta és vitte, vitte, vitte.

Csak egy maradhat!

Zsálya minden pénteken, szüli- és névnapok előtt, pirosbetűs és sátoros ünnepek alkalmával körbejárta a magaslati sarkokat, és szigorúan kitessékelte a fölös számú zugpókokat.

A falu, a Kiserdő, és a csálé templomtorony

Íme a falu, ahol Zsálya született; a Kiserdő, ami néha határtalanul nagy; és az enyhén csálé templomtorony, aminek a harangja mindenbe beleüti a negyedórát.

Egy kósza szél

A Kósza Szél és Zsálya a Kiserdő közepén találkoztak, a legmagasabb nyárfa csúcsán. Nem éppen megszokott hely egy házimanónak, de Zsálya sem volt az az átlagos házimanó, sőt éppenséggel különc. No nem nagyon, csak épp annyira, hogy a többi házimanó kissé furcsán nézzen rá, neadjisten' azt mondja rá: álmodozó.
Nem sok jót jelent házimanó körökben ez a jelző. A házimanók ugyanis komoly, dolgos, kissé földhözragadt lények, nem kedvelik a magasságot. Ezért olyan porosak mindig a szekrénytetők, meg a legfelső polcokon tárolt könyvek és csecsebecsék. A manók csak piros betűs és sátoros ünnepek környékén merészkednek ilyen magasra, hogy sitty - sutty eltüntessék az ujjnyi vastag port, aztán már ereszkednek is sebesen lefelé, mert félnek, hogy beleszédülnek a veszedelmes mélységbe.
Nem így Zsálya, akit kifejezetten vonzott a magasság, és a magasból feltáruló mélység és tágasság. Így a dombok közti völgyben elhasaló kis falu majdnem legutolsó házikójában, ahol népes családjával élt, hamarosan rá hárult minden magaslati munka. Például a fölös számú zugpókok kiebrudalása - egy sarokban bőven elég egy is jelszóval -, és főként a porolás. Nem is volt még egy ház az egész faluban, ahol ilyen tiszták voltak a szekrénytetők! Igaz, hogy a hírek szerint olyan ház sem volt még egy a faluban, ahol házimanók laktak. Egész egyszerűen azért, mert a lakóik nem hittek a bennük. Ki a manó akar olyan helyen lakni, ahol nem hisznek benne?!
Zsálya szerette a ház körüli teendőket, és egyáltalán nem érezte munkának, inkább szórakozásnak, ahogy a házimanók általában. Fütyörészve végezte a szokásos napi manódolgokat a többiekkel együtt: kifényesítette a napfényben fürdő porszemeket, szivárványt lopott a szoba falára, bodorított egy kicsit a reggeli kávé illatán, felügyelte a szobanövények növekedését, virágzáskor biztatásul megölelgette őket, megszámolta a lekvárosüvegeket a spájzban, ellenőrizte a konyhaszekrényben lakó szú percegésének ütemét, és mindennap kihúzott egy szálat az előszobában lassan feslő rongyszőnyegből, mérve az idő múlását. S ha mindennel megvolt, felmászott a háztetőre, leült a kémény tövébe és bámulta a bárányfelhőket. Vagy történeteket talált ki messzi városokról, a szivárvány végénél lakó manónépségről, esetleg arról, hová tűntek a manók a falu többi házából. Sőt, egyszer még festett is. Kölcsönkérte a kerti manók festékeit, amivel a tavaszi virágokat meg az őszi faleveleket mázolják színesre, elcsente a borotválkozótükröt a fürdőszobából, és egy jegyzetfüzetből kitépett lapra lefestette saját magát, ahogy a tükörben látta. A képnek azt a címet adta, hogy önarckép.
Hát ilyesmikért mondta rá többi manó, hogy furcsa, neadjisten' álmodozó. Egy átlagos házimanó ugyanis azon ritka alkalmakkor, amikor nem dolgozik és nem alszik, elvonul egy csendes, rejtett zugba és némi szundikálással rápihen egy kicsit az alvásra vagy a soron következő házimunkára. Ilyenek ezek a házimanók.
Abban is különleges volt Zsálya, hogy szeretett az erdőben kószálni. Valamire való házimanó a legritkább esetben lépi át háza küszöbét, és a kertkapuig is csak vészhelyzetben merészkedik el, de annál távolabb soha. Úgy hiszik ugyanis, minél messzebbre távolodnak a háztól, amiben élnek, annál inkább gyöngül a varázskötelék, ami összefűzi a manót a házzal. És ha egyszer ez a kötelék elszakad, a manó nem tud visszatérni. A szakítás végleges. A ház elfeledkezik róla, nem ismeri meg többé, és nem engedi küszöbön belülre. A szegény manó kitaszított hajléktalanná válik pont úgy, mint amikor a ház lakói nem hisznek már benne.
Néha - néha megesett, hogy egy rendkívül vendégszerető, vagy különösen magányos ház befogadott egy kóbor manót, de talán minden szökőévben egyszer ha előfordult ilyesmi még a régi időkben is, manapság pedig egyre ritkábban. A házak magukba fordultak és bizalmatlanok lettek, az emberek meg egyre kevésbé hittek a felfoghatatlanban. Nehéz idők, szomorú idők egy házimanónak.
Azt beszélik, a kerti manók is házimanók voltak valaha, csak valamilyen módon, - kényszerből, vagy baleset folytán-, elszakadtak az otthonuktól, és új megélhetést, új barátokat, új családot kellett keresniük, ha életben akartak maradni.
A kerti manók nem ismerik ezt a történetet. Amelyik meg ismeri, csak legyint rá, mert az olyan szabadságszerető nép, mint a kerti manók, hogyan származhatna a házhoz kötött házimanóktól? Nevetséges feltételezés.

Zsálya azonban nem törődött a mendemondákkal, és a mendemondák sem törődtek vele. Először csak a kertet fedezte fel családja hol aggódó, hol rosszalló megjegyzéseitől követve. Összebarátkozott a kerti manókkal, megismerkedett a kinti növényekkel és állatokkal. Aztán amikor a kert minden zegét-zugát ismerte, jobban mint a kerti manók, nagy levegőt vett és Zsupsz! átcsusszant a kertkapu alatti résen, és a szabad, vad világban találta magát. Egészen pontosan egy faluszéli ház előtti kis gyalogúton, amely lassan eltünedezve beleolvadt a szántóföldekre vezető földútba. Az út szinte bizsergette Zsálya pici lábait, ahogy nekiszaladt a búzamezőknek, majd kacskaringózva, elkeskenyedve, a messzi-messzi látóhatáron beleveszett a haragoszöld erdőbe.

Zsálya oda akart eljutni. A haragoszöld erdőbe. Persze volt annyi esze, hogy ezt nem mondta senkinek, sőt azt is eltitkolta, hogy járt a kertkapun túl. Az öreg falusi ház pedig olyan vaksi volt már, olyan feledékeny, emellett lágyszívű és omladozó, hogy nem számolta hány manó jár ki- és be a küszöbén, meg kertjének kapuján. Jöjjenek, csak, jöjjenek! - gondolta - Vagy épp menjenek, ha úgy tartja kedvük, csak ne csapjanak túl nagy ricsajt.
Zsálya nem csapott. Halkan járt, mint a gondolat. És hamarosan, egy holdvilágos éjjelen, míg a többiek aludtak, követte az út futását az erdő széléig, majd vissza. Fürgén és észrevétlenül, mint egy manó. Az erdőbe csak fokozatosan merészkedett be, éjjelről - éjjelre egy kicsit beljebb, hiszen még ő is tudta, érezte, hogy idegen földön és idegen, néha veszélyes lények között jár. De alig telt el egy nyár, Zsálya lombkoronától gyökércsúcsig feltérképezte a Kiserdőt és megbarátkozott a lakóival. Amelyikkel nem, az elől meg szépen kitért, hogy még véletlenül se keresztezze az útját. És minderről a többi házimanó mit sem sejtett, vígan szuszogtak éjjelente a ház különböző zugaiban.
A Kósza Szél nyár végére érkezett meg az erdőbe, egy hűvöskés éjjelen, pont mire Zsálya már szinte ugyanolyan otthonosan mozgott a Kiserdőben, mint a Házban. A szél felkavarta az út porát, fejest ugrott a fák koronájába és felborzolta a Legmagasabb Nyárfán ücsörgő Zsálya haját és szívét.
- Ki vagy te? Honnan jössz? - kiáltotta bele a szélbe Zsálya, de a válaszból csak annyit értett, hogy kssssz, ssssssssz.
- Hogy mondod? - kérdezett vissza.
- Ksssssssz Sssssssz - mondta a szél, kicsit nyomatékosabban.
- Kósza Szél? Ez a neved? - találgatta Zsálya - Honnan jössz? És hová igyekszel ennyire? Mesélj nekem! - nyagatta tovább a szelet az izgatott kis manó.
- Néssssszd meg! Elvisssssszlek - szisszent a szél, és egy pitypangbóbitát libbentett Zsálya elé. Ő azonnal megragadta, összezsugorodott könnyűre és picikére, és Huss! már repült is a szél szárnyán a pitypangvitorlással fel, és el. El, el, egyre távolabb a Kiserdőtől, a kis falutól, a Háztól és a családjától, és fel, fel, egyre feljebb, egészen a holdfénnyel bevont ezüstszürke felhőkig, hogy minden, ami eddig hozzá tartozott, amit ismert, szeretett, amitől félt, ami bosszantotta, kicsi lett. Láthatatlanul kicsi. Aztán elveszett az éjszakában.
Zsálya kiáltani próbált, hogy - Ne! Ne ilyen gyorsan és ne ilyen messzire! -, de a hideg levegő és a száguldás torkára fagyasztotta a szót. Inkább kapaszkodott, jó erősen. Egyik kezével a kis szélvitorlásba, másik kezével a sapkájába, nehogy elveszítse. Sapka nélkül csak fél manó a házimanó.
Sokáig utaztak együtt, és miután Zsálya legyőzte kezdeti riadalmát, elbűvölten hallgatta, ahogy a Kósza Szél távoli vidékekről suttogott, és figyelte, ahogy elsuhan alattuk és változik a táj éjjel és nappal, éjjel és nappal. A harmadik éjjel egy bődületesen nagy város közepére értek egy aprócska, zöld és barna gizgazzal borított mezőhöz. A szél ott nagyot sóhajtott, és letette Zsályát, mert elfáradt, majd egy szisszenéssel eltűnt.
Zsálya lehuppant a fűre és körülnézett. Sehol semmi élő, csak a fű, a hideg, a sötétség és távoli, idegen zajok. A kis manó összekuporodott, és rettenetes magányában álomba sírta magát.

Egyszer volt, hol nem volt

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis házimanó lány, úgy hívták Zsálya. Egészen aprócska volt. Bár hogy pontosan mennyire, azt igazán nehéz lenne megmondani, mert mindig pont annyira volt kicsi, amennyire a helyzet megkívánta. Néha annyira, mint a 4/40-es facsavar, ami a fürdőszobapolcot tartotta a falnak feszülve, máskor meg annyira, mint a teáskanál, ami eltűnt a konyhapult és a hűtőszekrény közötti résben, és már soha, de soha nem fog előkerülni, hacsak a lakók ki nem költöznek, és nem cipelnek magukkal minden mozdíthatót. Azonban Zsálya még véletlenül sem volt nagyobb, mint egy közepesen nagy vitorlavirág, és egytelen-egyszer sem volt kisebb, mint egy átlagosan kicsi gombostűfej.
Zsálya a nagyvárosban lakott. A felüljáró, a vasút, és egy kertvárosszéli utcácska által határolt zsebkendőnyi, zöld és barna gizgazzal borított, elvadult területen. Pontosabban a zöld és barna gizgazzal elborított miniatűr vadon helyén felépített böhöm nagy társasház második emeletén, egy egy szobás garzon lakásban. Vidéki manó létére miért éppen ott? Zsálya azt mondta erre egyszer, hogy azért, mert ott volt rá a legnagyobb szükség. Soha nem ismerte volna be, noha mindenki tudta, hogy igazából csak.
Csak mert éppen arra fújta egy kósza szél.