A Nagy Szomorúság

Zsálya a virágállvány legtetejéről lógatta szomorúan pisze orrát.

Egy kis manó nagy bánata

Egy nap, jó pár hónappal a beköltözése, és alig pár nappal Sir Barick-al folytatott beszélgetése után Zsálya rettenetesen szomorú lett. Annyira, de annyira rettenetesen szomorú, hogy csak ült kedvenc helyén, a két méteres virágállvány legtetején, és lógatta az orrát. Olyan magasan lógatta az orrát, hogy egy darabig senki sem vette észre a bajt.

Sir Barick ezen a bizonyos reggelen elégedetten élvezte a csöndet. Lassan forgatta fejében a szokásos, világ folyását elemezgető gondolatait, közben úgy mellesleg azon morfondírozott, hogy mi olyan furcsa a reggelben. Mert valami nagyon furcsa volt. Furcsa, különös és szokatlan.

- Szokatlan, ez a jó szó rá - örvendezett a bárány, hogy nevet adott a nyugtalanító érzésnek. Már éppen visszasüppedt volna az álmos filozofálgatásba, mikor vészharang kondult kobakjában, hogy ez a csönd nem jó csönd, mert attól csönd, hogy hiányzik belőle valami. Pontosabban valaki.

Sir Barick az utóbbi néhány hónapban akarva, de inkább akaratlanul hozzászokott, hogy reggelente, miután az emberek egy ajtócsapódással és némi zárcsörgéssel magára hagyták otthonukat, Zsálya megjelent és folytonos nyüzsgésével felkavarta az ember nélküli lakás álmatag csöndjét. A bárány első pillanattól kezdve morgott, mormogott és morcogott, mert nem szokás ez a nagy felhajtás és ugra-bugrálás rendes városi népeknél, főleg nem ilyen korán. Ő ugyanis, kalandos hírű ifjúkorát maga mögött hagyva, a béke és a nyugalom szobra volt, csupa méltóság és elegancia, és másoktól is ezt várta el. Csak az emberekkel tett kivételt, mert köztudott, hogy milyen értetlenek. Még akkor sem szólt volna rájuk, ha megteheti, mert fölösleges beszédnek és időpocsékolásnak tartotta.

Zsálya izgága természete ezért gyakran bosszantotta, pedig alapjában véve kedvelte a manót, és annak idején, azon különös, mozgalmas, nyár végi - ősz elejei napon, amikor a Kósza Szél az ablakukba fújta Zsályát, ő is egyetértett a többiekkel, hogy fogadják be az elkóborolt házimanót. Egy házimanó jelenléte jót tesz az otthon hírnevének. Arra viszont nem számított, hogy mint minden manó, Zsálya is nyüzsögni, rendezkedni, pakolászni, egyszóval házimanóskodni fog, pont azokban az órákban, amikor ő majd’ eleped egy kis nyugalomért. Véleménye szerint egy manó igazán tudhatná a rendet, hogy illetlenség megzavarni mások ember nélküli, csendes óráit. Zsálya csak legyintett a bárány zsörtölődésére:

- Ugyan már, Sir Barick, hiszen nem zavarom én, csak arrébb teszem ezt a kis csavart innen, annyira útban van. No, emelje fel egy kicsit a lábát, úgy látom, arrafelé könnyebb lesz gurítani.

BANGG! Pakk, pakk, krrrr.

- Hm – vakarta meg szöszke kobakját Zsálya – Azt hiszem, begurult a szekrény alá. No sebaj, ott legalább nem zavar senkit – mosolyodott el boldogan, és új teendő után nézett. Sir Barick pedig lemondó sóhajjal próbálta felkutatni gondolatainak elgurult fonalát.

Ezen a reggelen azonban nem így volt, és Sir Barick nyugtalankodni kezdett:

- Zsálya! – beee-dült el kis termetéhez képest irdatlan hangerővel Sir Barick - Hol vagy, manó?

Semmi válasz.

- Ne tréfálj velem, apróság, azonnal mondd meg, hol vagy! - követelőzött a nemes állat.

- Húúú, huhuhúúúú! - huhorászott Sam a szemközti polcon, és felborzolta viasztollait - Ne idegeskedjen, Sir Barick, rosszat tesz a közérzetének. Meg az enyémnek is - tette hozzá a csőre alatt a szoba másik önjelölt bölcselkedője, aki nappal általában nemigen tisztelte meg a társaságot ébrenlétével. - Amúgy ott hüppög a virágállvány tetején - intett a fejével, aztán minden átmenet nélkül ismét álomba merült. Ilyenkor egy szempillantás alatt mozdulatlanná dermedt, a szeme óriásira tágult, és pontosan úgy nézett ki, mint egy bagoly formájú gyertya. Nagyon megtévesztő tudott lenni.

- Zsálya, te sírsz? - kérdezte megilletődötten Sir Barick.

- Ne(hüpp)em - hüppente Zsálya alig hallhatóan a magasból.

- Aham. Még a végén el is hiszem - morfondírozott Sir Barick, mert nem volt éppen egy buta birka, sőt éppenséggel nagyon is okos volt. Tudta például, mikor jelent a nem igent. Vagyis többnyire tudta. - És mi az, amiért nem sírsz? - ütötte tovább a vasat.

- Hát... - lehelte Zsálya.

- Hát miért?

- Hát én olyan egyedül vagyok itt, olyan magányosnak érzem magam, mint... mint...

Sir Barick türelmesen várt.

És várt.

Várakozott.

Birkatürelemmel.

- No – mondta végül biztatásul.

- ... mint egy magányos, vidéki házimanó a nagyvárohohosbaaaan!!!

- Aham - Sir Barick erősen törte a fejét. Nem értette a dolgot. Tény, hogy Zsálya vidéki házimanó volt a nagyvárosban. Na de magányos? Az nem lehet! Hiszen ők – Sir Barick, Sam, Funke, Sanyi, Maci Úr és Arkt Úr – befogadták az eltévedt házimanót, és most már ez a kis lakás az ő otthona is. Ráadásul még ott vannak az emberek. Tulajdonképpen kész tömeg van itt!

- Beeeühühühühüüüüüüü! - vonított cérnahangon Zsálya, olyan óriási világfájdalommal, hogy a lakás valamennyi érző lénye Sir Barick felé fordult szemrehányóan, hogy csináljon már valamit szegény kislánnyal. Hiszen köztudott, hogy ő a legbölcsebb köztük, az ősi és elismert birkafilozófia örököse. Sam más körülmények között szíves örömest megtépázta volna ezt a hírnevet, de ő nappali alvó lévén - leszámítva a korábbi kényszerű közjátékot - nem óhajtott részt venni a reggeli eseményekben.

- Na de Zsálya, itt vagyunk neked mi, meg az embereink is - próbálkozott a nemes bárány. - Tele van velünk a lakás, kész csoda, ha az ember birkájának van egy nyugodt perce.

- De az nem olyan - nyaffantotta Zsálya.

- Nem milyen?

- Nem olyan, mint amikor igazán van valakid, akit szerethetsz.

Sir Barick gondosan megrágta a hallottakat:

- Hát minket nem szeretsz?

- De – szipogott csöndesen Zsálya.

- És az embereinket?

- Őket is, de...

- De?

- De az más.

- Mégis miben más?

- Egyszerűen csak más. Egyikőtök sem manó. Ti félők vagytok, és mikor épp nagyon féltek, hozzátok sem lehet szólni, mert tárgynak mutatjátok magatokat, és nem válaszoltok nekem. Az emberekkel meg még rosszabb a helyzet. Olyan nagyok és hangosak, meg kicsit idegenek és esetlenek. Néha olyan nehéz szeretni őket, annyira mások – ingatta a fejét a manó. - Nem olyan, mint amikor igazán van valakid – ismételte meg korábbi szavait. – Egy hozzád hasonló – tette még hozzá, és tovább itatta az egereket.

Sir Barick mélyet, nagyot sóhajtott, és aztán bölcsen hallgatott. Hallgatott, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna a kis manónak, amitől jobban érezné magát. Ugyanis továbbra sem értette, mi a világrengető fájdalom oka. A maga részéről vagy szeretett valakit, vagy nem, és ettől kezdve mindegy volt, hogy kiféle, miféle.

Mire idáig jutottak a beszélgetésben, az összes félő köréjük gyülekezett, és aggódva nézegettek hol egyikre, hol a másikra:

- Sir Barick, mi baja Zsályának? Beteg? – kérdezte végül Sanyi.

- Nem tudom – ingatta a fejét Sir Barick.

A félők most már egymásra néztek aggódva. Sir Barick nem tudja! Olyan még nem fordult elő, hogy Sir Barick ne tudta volna.

- Annyi bizonyos, hogy szomorú, mert egyedül érzi magát – foglalta össze Sir Barick azt, amit megtudott.

- Zsálya tehát nem beteg, csak szomorú – következtetett nagyon helyesen Arkt Úr.

- Szomorú? – kerekedett el Sanyi szeme – De hát akkor csak fel kell vidítani! – rikkantotta lelkesen, és már hozzá is kezdett volna az ügyeletes bohóc szerepéhez, de Maci Úr nyugalomra intette:

- Várj egy kicsit, hebehurgya barátom. Először meg kell tudnunk, hogy pontosan mi a szomorúság oka, hogy kezelni tudjuk a bajt. Khm! – fordult nagy zavarban Zsályához a medve, aki vérszomjas rémálmokkal való hadakozásban volt jártas, nem pityergő manólányok pátyolgatásában – Ahol korábban voltál, ott nem érezted magad egyedül?

- Neheheeeem! – bőgte Zsálya.

- Miért nem? – faggatózott Arkt Úr.

- Ott volt (hüpp) az egész (hüpp) családom (hüpp).

- Ó! – mondták mind egyszerre. Családról már hallottak, bár egyiküknek sem volt saját. Sir Barick kivételével mind ebben a lakásban születtek félőkké, és tulajdonképpen egy családot alkottak, bár sosem gondoltak így kis csapatukra. Barátként és bajtársként tekintettek egymásra. Zsálya azonban más volt, ezt eddig is tudták, de most még nyilvánvalóbb lett.

- Tudjátok, – folytatta Zsálya most már biztatás nélkül - ott volt apa és anya, nyolc testvérem, meg két nagyapám és nagyanyám, meg nagybácsik, nagynénik, első- másod- és harmad unokatestvérek, már nem is emlékszem mennyi. Egy rakás házimanó. Tőlük tanultam meg mindent. Kávé illatot bodorítani, reggeli porszemet fényezni, szivárványt készíteni, megszámolni a szú percegését a konyhaszekrényben…

- Mi az a szú? – kottyantotta közbe Sanyi.

- Shhh, tartsd a csőröd, ez most nem lényeges – intette le gyorsan Maci Úr, de már későn. Zsálya kizökkent gondolatmenetéből, és újra rázendített a sírásra, hogy rossz volt hallgatni. Még Sam is felébredt rá - újfent -, és bosszúsan toporgott a magasban, hogy miért nem hagyják végre aludni.

- A szú (hüpp) – szipogta a manó - az olyan kicsi kis (hüpp) izé a fában, ami (hüpp) perceg. Otthon egy egész armada lakott a konyhaszekrényben.

- Áááá! – nyugtázta Sanyi, aztán hallgattak egy sort. Nézdegéltek egymásra, a manóra, aztán megint egymásra, hogy akkor most mi legyen. Zsálya pedig szorgalmasan potyogtatta a könnyeit.

- Szerintem honvágya van – törte meg a csendet Funke.

- Honvágya? – kérdezte egyszerre Sir Barick és a három rémálom vadász, Sam pedig meglepetten pislogott a sárkányra – Az meg micsoda?

- Hát, az olyasvalami, amikor egy olyan helyre vágysz, ahol korábban laktál, és jól érezted ott magad, és ott voltak a barátaid, meg a családod – próbálta magyarázni Funke, aztán zavartan elhallgatott, mert ő is csak sejtette, miről lehet szó, egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

- Hm – törte a fejét Maci Úr – Akkor Zsályának talán haza kéne mennie – bökte ki.

- De hát Zsálya itt van otthon! – szörnyülködött el Sir Barick, és a többiek lelkesen bólogattak. Zsálya bizony itt van otthon, és a legnagyobb badarság, hogy máshol legyen otthon.

Zsálya könnyei mögül mosolyogva hallgatta őket, és kicsit felvidult a szíve:

- Ne aggódjatok, nem megyek sehová – nyugtatta meg a barátait – Meg különben is, azt sem tudnám, merre induljak, és meddig menjek. Hiszen tudjátok, hogy a Kósza Szél hozott. Csak úgy felkapott, mert úgy tartotta kedve, és cipelt három nap, három éjjel, árkon – bokron át, úttalan utakon. Egyedül ő tudja, honnan fújt ide, de neki meg bottal üthetjük a nyomát.

A félők bólogattak. A Kósza Szél már csak ilyen kiszámíthatatlan. Jön és megy, ott fúj, ahol a kedve tartja, és nincs tekintettel senkire és semmire.

Na de mi mást lehet tenni honvágy ellen?

- Szeretnél egy saját szút? – kérdezte bátortalanul Sanyi – Ha akarod, hozunk neked, és akkor itt is lesz a konyhaszekrényben egy, ami csak neked perceg.

- Badarság!

- Hogy fogunk aludni, ha állandóan itt perceg a fülünkbe?

- Ugyan már!

- Szerintem ez nem olyan jó ötlet – torkollták le azonnal a többiek.

- Sanyi, nem hozunk szút – zárta le a témát Maci Úr – tönkreteszi a konyhaszekrényt.

Zsálya csak a fejét rázta pityeregve, hogy nem kell szú.

Sanyi kicsit elszontyolodott, de nem adta fel:

- Hívjunk ide még egy házimanót! – süvöltötte.

- Nem rossz ötlet – bólogatott Maci Úr elismerően, a kis bagoly nagy örömére.

- De Zsályán kívül nem ismerünk egyet sem, és azt sem tudjuk, hol keressük őket – ingatta a fejét Arkt Úr.

- Igaz, igaz – értett egyet Sanyi.

Megint hallgattak egy sort. Tanácstalanok voltak. Sose találkoztak még honvággyal.

- Azt hiszem – szólalt meg egy idő után Zsálya bátortalanul -, már attól is jobb kedvem lenne, ha valahogy üzenni tudnék az otthoniaknak. Elmondanám, hogy az erdőszélen szárnyára kapott a Kósza Szél, és három nappal, három éjjel csak vitt, vitt, míg el nem fáradt, és akkor letett itt a nagyváros közepén. Elmondanám, hogy van egy kis lakás, ahol házimanóskodom, és tele van jó barátokkal. Meg elmondanám, hogy jól vagyok, és boldog vagyok, de borzasztóan hiányoznak. Azt hiszem, ennyit szeretnék.

A félők fellelkesülve, szélesen mosolyogva bólogattak, és egyszerre mind azon kezdték törni a fejüket, hogy hogyan lehet üzenni valahova, ami messzebb van, mint a szomszéd szoba.

- Ez igazán egyszerű – szólalt meg fontoskodva Sam, aki egy ideje már sehogy sem tudott visszaaludni, és csöndben figyelte az eseményeket. – Levelet kell írni.

- Nahát! – ámultak el mindannyian – Tényleg! Remek ötlet Sam, nagyon okos vagy! – mondogatták nagy örömmel - Gyerünk Zsálya, írj levelet! – biztatták a manót.

- De … - kezdte Zsálya.

- Nos, mi a gond? – érdeklődött Sam.

- Én nem tudok írni – ismerte be szégyenkezve a manólány. – Sem olvasni – tette még hozzá. – Házimanók olyat csak a századik születésnapjuk után tanulnak, én meg alig harmincöt éves vagyok – magyarázkodott.

- No, hát nincs ezzel semmi baj – nyugtatta meg Sam fellélegezve, hogy csak ennyi a gond. – Majd én megírom a levelet, te csak mondd, hogy mi legyen benne – azzal egy nehézkes szárnylendítéssel az asztalon termett. Ezalatt Sanyi lelkesen eldöcögött papírért, Sir Barick pedig tollat hozott. Egy pirosat, mert az került először az orra elé. A többiek fontoskodva tolongtak Sam körül. A bagoly nyugalomra intette a társaságot, majd elegánsan jobb lába karmai közé csippentette a tollat, és félrebillentett fejjel hunyorgott az eléje tolt papírdarabra. Az egyik oldala már tele volt mindenféle apró, fekete betűkkel és számokkal. De olyan aprókkal, hogy Sam nem bírta elolvasni őket. Egy darabig kíváncsian nézegette a jeleket, aztán úgy döntött, hogy nincs semmi jelentőségük, és megfordította a papírt.

- Mondhatod! – szólt a manónak, és Zsálya hozzáfogott.

Sam írni kezdett. Feszült figyelemmel dolgozott, és gyönyörű, nagy betűket kerekített a papír üres oldalára. Néha rászólt az izgatott kis manóra, hogy „Lassabban!”, vagy „Ismételd meg, légy oly kedves!”, de végül szóról szóra, gondosan leírt mindent, amit Zsálya kért. Szép hosszú levél lett. Zsálya üzenete betöltötte az egész oldalt, és egy ici - pici kihasználatlan hely sem maradt. Mikor elkészült, a manó ámulatában összecsapta két kezét, a félők pedig elégedetten bólogattak. Így kell kinéznie egy tisztességesen megírt levélnek.

- Gyönyörű! Tökéletes! – mondogatták a piros ákombákomokat szemlélve, Sam-et pedig majd’ szétvetette a büszkeség.

- De hogy küldjük el? – tette fel a nagy kérdést Funke, miután kigyönyörködték magukat a levélben.

- Nos, a levelet összehajtjuk, borítékba rakjuk, ráírjuk a címzett nevét és lakóhelyét, aztán bélyeget ragasztunk rá, és beledobjuk egy postaládába. A többi a postahivatal dolga – oktatta ki Sam a sárkányt.

- Csakhogy nekünk nincs bélyegünk – jelezte Arkt Úr.

- És borítékunk sincs – tette hozzá Sanyi.

- És nem ismerünk egyetlen postaládát sem - folytatta Funke.

- És azt sem tudjuk, hol lakott korábban Zsálya – zárta az ellenvetések sorát Maci Úr.

- Nos, valóban - rágcsálta elgondolkodva a tolla szárát Sam – Ez esetben nem tudom, mit tehetnénk – tárta szét a szárnyait tanácstalanul.

Zsálya szája széle vészesen lefelé görbült, de szerencsére Sanyi előállt a mentő ötlettel:

- Küldjük szélpostán!

- Az meg micsoda? – csodálkoztak mind.

- Nos, köztudott, hogy a szelek mind ismerik egymást, és körbeutazzák az egész világot – fogott bele a magyarázatba a baglyocska nagy buzgón, örvendezve, hogy végre van valami, amit csak ő tud. – Fogjuk a levelet, kis repülőt hajtogatunk belőle, és megkérjük az első erre járó szelet, szellőt vagy szélvihart, hogy juttassák el a Kósza Szélhez. Ő pedig elviszi a faluba, ahonnan Zsályát elhozta, és ott is abba a házba, ahol a családja lakik.

- És biztosan elviszi? – aggodalmaskodott Sir Barick – Az is köztudott, hogy a Kósza Szél rendkívül öntörvényű és megbízhatatlan.

- Hát persze – bizonygatta Sanyi. – A szélposta nem játék, sőt nagyon is komoly dolog. Ezt még a legkomiszabb szél is tudja, és teljesíti a kötelességét.

- Nos, akkor rendben – bólintott Zsálya. Még egyszer jól megnézte a levelet, majd takaros kis papírrepülőt hajtogatott belőle, és felkapaszkodott vele az ablakpárkányra. Kicsit ugrándozott, hogy elérje a kilincset és ki tudja nyitni az ablakot, de hamar sikerrel járt. A félők árgus szemekkel követték minden mozdulatát. Zsálya körbenézett az ablakpárkányról, majd leintett egy éppen arra csellengő szellőt:

- Kérlek, szellő, vidd el a levelem a Kósza Szélnek! Zsálya vagyok, a házimanó, és haza küldöm ezt az üzenetet, a családomnak, de csak a Kósza Szél tudja, hogy hol van az én régi otthonom.

A szellő keringett egy darabig Zsálya körül, meglibbentette szőke copfjait és cirógatta kicsit a könnyek nyomát. Aztán megvizsgálta a papírrepülő súlyát, formáját, arányait, és elismerően surrogott.

- Sssssszép levél, elviszem! – lehelte, azzal kikapta a kis repülőt Zsálya kezéből, és röpítette fel, fel a magasba, egyre magasabbra, mígnem kicsi ponttá zsugorodott, és egészen eltűnt a figyelő manószemek elől. Zsálya addig nézett utána, míg megfájdult a nyaka. Akkor egy mozdulattal becsukta az ablakot, és a félőkhöz fordult:

- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm, mindannyiótoknak!

Aznap Zsálya jóleső elégedettséggel hajtotta álomra a fejét, és valami kellemes bizsergésfélét érzett a gyomra tájékán, mikor eszébe jutott a Öreg Ház felé utazó levél, és a remélt, gyors válasz. Micsoda nap! - sóhajtotta félálomban, majd diszkréten hortyogva álomba merült.

Szélről szélre járt a kis levél, beutazta a fél országot, míg egy napon a Kósza Szélhez jutott, aki egy vállrándítással elpöccintette egy dombok közt meghúzódó kis faluba, ott is a faluszéli legutolsó házba, ahol Zsálya családja élt. Azóta egyre sűrűbben jár a szélposta a nagyváros és a kis falu között, Zsálya pedig elgondolkozott azon, hogy felrúgva a manószokásokat, talán meg kéne tanulnia írni és olvasni, még a századik születésnapja előtt.

Talán.

Epilógus

- Mondd csak, Sir Barick - kérdezte pár nap múlva Zsálya, lábát lógázva az otthonául szólgáló virágállvány közepe tájáról -, tulajdonképpen hogy kerültél ide a Zöld Szigetről, miután a korábbi gazdád... hát... tudod..., kidobott - bökte ki a manó nagy zavartan.

- Nos, az nagyon egyszerű - válaszolta Sir Barick a legteljesebb nyugalommal kérődzve reggelijén - szuvenírként. 

- Miként? 

- Szuvenírként. Egy vándor árus kihalászott a kukából, leporolt, és eladott szuvenírként az első arra járó idegennek.

- Ó - nyugtázta Zsálya - És az micsoda? Mármint a szuvenír - kérdezte öt perc szünet után. Nem akart ugyan műveletlennek tűnni, de csak nem bírta magába fojtani a kérdést.

- Nos, az amolyan ajándékféle, amit az emberek akkor vesznek, ha elutaznak valahová. Aztán hazahozzák, és leteszik valamelyik sarokba, vagy könyvespolcra, ablakpárkányra, ilyesmi helyekre. Később pedig néha leporolják, nézegetik, és emlékeznek. Ennyi.

- Aham - nyugtázta ismét Zsálya. - De ha csak ennyi - folytatta elgondolkodva -, akkor a mi embereink honnan tudják a neved?

Most Sir Barickon volt a sor, hogy egy sokat mondó "Ó"-val nyerjen időt a válaszadásra:

- Az úgy volt, hogy megsúgtam nekik - vallotta be végül.

- Na de...! - hördült fel Zsálya elképedve - Az nem úgy van nálatok félőknél, hogy az embereknek kell nevet adniuk nektek?  

- Kivételek mindig akadnak - felelte csendesen Sir Barick. - Tudod, mi félők álom és ébrenlét határán létezünk, az emberek álmainak álom felőli szélén. Ezért is ismernek fel minket az ébren álmodók - mosolyodott el a bárány -, no meg a gyerekek. Van az úgy - folytatta sietve, mikor látta, hogy Zsálya továbbra is rosszallóan ráncolja a homlokát -, hogy ezen az álombéli határon, az álom felőli oldalon súghatunk nekik ezt - azt, például a korábbi nevünket, ha volt, és ha nem akarjuk elfelejteni azt, korábbi féletünk minden egyes percével. Márpedig én nem akartam. Én emlékezni akartam.
- A rossz dolgokra is?
- A rossz dolgokra is, de főként a jókra. Nem éri meg eldobni az emlékeket, kis manó, csak mert szomorúságot okoznak, és főként nem a szép emlékekkel együtt. Félőként is csak így lehet teljes életet élni.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz - mondta Zsálya némi töprengés után, és csendesen felmászott titkos manórejtekébe.