Folytasd kérlek, Sir Barick!

Sir Barick története így hangzott:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld sziget. Olyan zöld volt, hogy a legelésző bárányok néhanapján elszégyellték magukat, amiért bodorodó fehérségükkel megtörték a fűtengerek zöldjét. Zöldek voltak az erdők,  a templomtornyok, a kerítések, a lányok szalagjai és a fiúk hetyke sapkája. Az ég mondjuk többnyire kék volt, a bárányfelhők fehérek, a pitypangok napsárgák, a hollók feketék...

- Jól van, jól van - kotyogott bele Sanyi -, értjük. A szigeten sokminden zöld volt, pár dolog meg nem. Inkább térj a tárgyra!

- A hollók nem dolgok - igazította helyre Sam -, hanem élőlények. Méghozzá ma-da-rak - szótagolta lassan és nyomatékosan, hogy a szerinte nehezebb felogásúak, teszem azt Sanyi is megértsék.
-  Tudom, hogy a hollók madarak - fújta fel magát Sanyi vitára készen, de Funke, Maci Úr, Arktúr és Zsálya egyesült erővel lepisszegték a rendbontókat:
- Shhhhhhhhhh! Folytasd kérlek, Sir Barick! - biztatták a bárányt, aki kissé zavarba jött a kéretlen közjátéktól.
- Hát, ööö, izé. Khm. Szóval:

Élt ezen a szigeten egy fiú, akinek ugyanolyan hetyke zöld sapkája és szemtelnül pisze orra volt, mint a többi vele egykorú suhancnak, ám képzelete és álmai majd szétfeszítették kobakját. Lehet, hogy a fülei is emiatt álltak olyan lehetetlen szögben kétfelé. A fiú hétköznap általában iskolát került, a patakparton bóklászott, fák alatt heverészett, fütyörészett, lógázta a lábait, néha farigcsált ezt - azt elhullott faágakból, no meg az eget bámulva álmodozott. Hétvégente ugyanezt csinálta, csak iskolakerülés nélkül.
Egyszer aztán, ahogy farigcsált egy tölgyfadarabot, hogy hogy nem, kifarigcsált egy helyes kis bárányt. Nézte, nézte a fiú a kisbárányt, és egy lány jutott róla az eszébe, akit az iskolában látott néha. Pontosabban mindig, amikor épp arra járt. Nem is értette, miért emlékszik a lányra, nem volt benne semmi különös. Azt meg végképp nem értette, miért jut mindenről az eszébe: a bárányfelhőkről, a madárcsivitelésről, a fűtengerekről, most meg a frissen faragott bárányról. Bosszantotta is rendesen a dolog, és mérgében elhatározta, hogy a lánynak adja a bárányt. Semmi szüksége még valamire, ami rá emlékezteti. Azzal már szaladt is az iskola felé, hogy ...

- Hahjpfűűű!

- Most meg mi van, Sanyi? -  kérdezte Arktúr pontosan azzal az enyhén rosszalló hanglejtéssel, ahogy bármelyikük tette volna.
- Semmi - forgatta a szemeit a kis bagoly.
- No de mégis?
- Miért kell minden történetbe egy lány? Ez olyan... - ám ekkor Zsálya villámló tekintetét látva jobbnak látta egy halk kattanással becsukni a csőrét, és a továbbiakban teljes, odaadó figyelemmel csüngeni Sir Barick szavain.
- Folytasd kérlek, Sir Barick! - mondta Zsálya.

Szóval, a fiú kedd délután, tőle szokatlan módon lóhalálában rohant az iskola felé, hogy elérje a lányt még az utolsó óra végén, mielőtt hazamenne. Épp kicsengettek, mikor odaért, és a gyerekek zúgva áradtak ki az iskolakapun, aztán szanaszét spricceltek, ki merre látott. A lány pár barátnőjével a kaputól jobbra ácsorgott. A fiú kissé elbizonytalanodott, nem számított rá, hogy mások is lesznek körülöttük. Téblábolt picit, de ettől csak ostobán érezte magát,  ezért  mindenre elszántan két lépéssel a lány mellett termett, és a kezébe nyomta a bárányt:
- Tessék, ez a tiéd.
Döbbent csend, mialatt a fiú fülei lassan égővörösre váltottak.  Már  épp sarkon fordult, hogy elmeneküljön, mikor  a lány megkérdezte:
- De miért?
- Mert hasonlít rád - vágta rá a fiú, és nyugalmat erőltetve magára, zsebre dugott kézzel, fütyörészve elsétált. Valahol az utcasarkon érte utol a lány kiáltása:
- Már hogy hasonlítana rám, mikor ez egy fiúbárány? Olyan, mint te! - és nevetett hozzá.
A fiú furcsán dobogó szívvel menekült az ismerős rétre, a nagy tölgyfa árnyékába, és leheveredve álomba álmodozta magát.
Itt talált rá  lány, estefelé. 
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a fiú megszeppenve. 
- Legeltetem a bárányomat. Éhes volt.
- Ó! Hát persze - és együtt nézték, ahogy a kis bárány legelészik a fűtengerben.
Aztán később együtt izgulták végig a csavargó Bohém Bari kalandjait, borzadva figyelték Fekete Bárány, a hét fűtenger kalózának rémtetteit, és szurkoltak ellenlábasának, a királynő bajnokának, a rettenthetetlen Bodor kapitánynak. Iszonyatos fűtengeri csatákat vívtak, csak úgy hullottak a pitypangfejek! Aztán más vizekre eveztek, és tövig lerágták körmüket, míg  azt lesték, hogyan deríti fel a csavaros eszű Bárány Tihamér a legsötétebb bűnügyeket. De legeslegjobban a nagy felfedező, Sir Barick történeteit szerették, aki bejárta az egész földgolyót az Északi sarktól a Déli sarkig, a Himalájától a Mariana-árokig, és elképesztő mi minden esett meg vele.

- Nahát, te színész voltál! - suttogta áhítattól elkerekeett szemekkel Sanyi. - Ez annyira, annyira .... megafantasztikus! Folytasd kérlek, Sir Barick!

Nos, a fiú, a  lány és a bárány egyre több időt töltöttek együtt iskolán kívül, sőt iskolán belül is. Igen, igen, a fiú egyre gyakrabban megfordult az iskolában, általános elképedést okozva ezzel, és  három napig tartó szóbeszédre adva okot az egész város apraja - nagyja számára. De leginkább a fiú nagybátyja örült a változásnak, aki különösen szívén viselte egy szem unokaöccse sorsának alakulását. Nagy örömében és a fiú lelkesedésének ösztönzésére jutalmul egy fényképezőgépet ajándékozott neki. Sorsfordító ajándék volt.

Ettől kezdve a fiú sorra megörökítette hármasban eltöltött kalandos, vagy  éppen nyugalmas napjaikat, a városka életét, az embereket, az idő múlását, a változásokat és a maradandó dolgokat, a szépet és a csúnyát,  az örömöket és a borzalmakat, az újat és a régit, azt, amit látni kell, és azt, amitől mindenki elfordul. Mestere és szerelmese lett a fényképezésnek.

Emiatt történt, hogy végül a fiúnak, a lánynak és a báránynak végül el kellett válniuk egymástól.

Emiatt, és a háború miatt.

Ekkor azonban megcsörrent a bejárati ajtó zárja, és a félők Zsályával egyetemben egy szempillantás alatt  a helyükre iszkoltak és  elrejtőztek.