Telt - múlt az idő, és igazából nem
történt semmi különös. Van ez így néha. Aztán egy téli hajnalon Zsálya különös,
megfoghatatlan várakozással a szívében ébredt. Pislogott párat, nyújtózkodott
egy kicsit, majd a másik oldalára fordult, hiszen odakint még sötét volt, és a
legelvetemültebb házimanó sem kel fel és kezd neki a munkálkodásnak hajnalok
hajnalán, hacsak nincs rá valami nyomós oka, és Zsályának nem volt. Fordult erre, fordult arra, de csak nem bírt
elaludni. Az a megfoghatatlan várakozás ide - oda csalinkázott benne. Hol a
szívét bizsergette, hol az orra hegyét birizgálta, hol meg a kislábujja köré
csavarodott, és csak nem nyugodott, ráadásul némi hívogató vágyakozással
is felvértezte magát.
- Ez így nem járja - morcogta Zsálya a
várakozásnak - megfoglak én, ha addig élek is, ha már úgysem hagysz aludni! -
azzal előkúszott a takaró alól, megvakargatta a várakozás hűlt helyét
a füle tövén, és lemászott a virágállvány tetejéről. Odalent toporgott egy
kicsit a hideg padlón, mert elfelejtett zoknit húzni, de már nem volt kedve visszamászni
a lakótornyába, hogy jobban felöltözzön. Vállat vont, és mezítláb indult a
megfoghatatlan várakozás nyomába.
Lábujjhegyen osont, nehogy bárkit is
felébresszen. Nem volt kedve magyarázkodni. Az erkély felé indult, mert
arra hívogatta a vágyakozás, aztán hirtelen - Paffff! - nagyot puffanva átesett
a padlón tekergőző kábelkötegen, és arccal a földnek elterült rajtuk. Pár
pillanatig nem mozdult, csak fülelt. Teljesen biztos volt benne, hogy ekkora
robajra nem csak a félők, hanem az emberek is felébredtek, így jobban teszi, ha
nem moccan, és úgy tesz, mintha ott se lenne. Közben átkozódott - volna, ha
ártatlan kis lelke képes lett volna ilyesmire -, hogy minek ebbe a kis lakásba
ennyi elektromos szerkentyű, a szerkentyűkhöz ennyi kábel és drót és miegymás,
és ha már itt vannak, miért nem lehet szépen, rendben, kötegelve tartani őket.
Házimanó lelke mindig is ágált a kusza kábelrengeteg miatt, de nem tehetett
mást azon túl, hogy minden nap lelkiismeretesen leporolgatta őket is, meg a
szerkentyűket is. Pedig a kábelek és a szerkentyűk igazi pormágnesek,
kérdezzétek csak meg Zsályát, órákat tudna mesélni erről. Úgyhogy inkább mégse
kérdezzétek meg. Még a végén elóbégatná, hogy a porcicák túlságosan imádnak a
kábelgombolyagokkal játszani, alig lehet kitessékelni őket, a szerkentyűkön meg
úgy ül meg a por, hogy hiába törölgeti nap mint nap, rajzolni lehet rájuk. Az
igazat megvallva, Zsálya maga is előszeretettel firkálgatott a tv képernyőjén, vagy a rádió tetején megülő porba. Sőt, egy idő óta így gyakorolta az írást
is. Utána persze egy alapos törölgetéssel eltüntette a port és vele az ákom-bákomokat, hogy
nyoma se maradjon ügyködésének.
Múltak a percek, és nem történt semmi. A
lakás csendes volt, amilyen csendes csak hajnalban lehet, soha máskor. Zsálya
végül a hátára fordult, és legnagyobb riadalmára Sam figyelő tekintetével
találta szembe magát. A bagoly valamilyen okból kifolyólag nem megszokott
helyén, hanem a nappali közepén levő kis asztalon éjszakázott. Hát persze! -
jutott Zsálya eszébe megkésve - az emberek vették le előző nap a polcáról, és
amilyen rendetlenek, nem rakták vissza. Ajjaj! - gondolta a kis manó -
pont ez a tudálékos pletykafészek érte tetten. Hogyan fogja megmagyarázni a
bagolynak, hogy mit keres éjnek évadján, ráadásul mezítláb a szoba közepén,
elterülve egy kábelgombolyagon. Az igazságot Sam nevetségesnek és igen kevéssé
hihetőnek találta volna, hazudni pedig nem tanult meg Zsálya, és ezután sem
állt szándékában. Elkeseredett sóhajjal kibogozta magát a kábelekből, készen
arra, hogy nevetségessé váljon Sam előtt, és persze mindenki más előtt, mert a
bagoly nem tartozott azok közé, akik egy ilyen történetet - igazság szerint
bármilyen történetet - titokban tartanak.
- Khm - állt fel Zsálya, ruháját és
copfjait igazgatva, hogy némi méltóságot szedjen magára, mikor felettébb
gyanússá vált számára Sam mozdulatlansága és mereven tágra nyílt tekintete.
Halkan közelebb óvakodott, és gyanúja hamar bizonyossággá vált. Sam, aki olyan
büszke volt éjszakai éberségére, édesdeden aludt. Zsálya megkönnyebbülten sóhajtott,
és hirtelen elszégyellte magát, amiért gondolatban tudálékos pletykafészeknek
nevezte barátját. Erre semmilyen őt ért bosszúság nem mentség. Ácsorgott picit, szemeivel szeretettel megcirógatva az alvó a baglyot. Majd azon kezdett tanakodni,
hogy mit is keres itt, fázós lábbal ácsorogva a nappali közepén, mikor a várakozás meghúzkodta a copjait.
Zsálya erre friss lendülettel megindult az erkély felé, felmászott az
ablakpárkányra, és kinézett az ablakon.
És akkor megértette.
Odakint sötét volt. Az ég tintafeketén
borult az út szélén gubbasztó, alvó házak fölé. A fák kopár csontvázai mereven nyújtózkodtak a fagyban. Semmi nem mozdult, egy lélek sem járt arra. Csak az utcai lámpák fénye világította meg a néma éjszakát. És a lámpák bűvkörében Zsálya meglátta a csodát: esett a hó. Az első
hó.
Hópelyhek szálltak, szállingóztak, keringtek, hullottak, záporoztak a fénykörökben fel és le, ide és oda, míg végül a fényudvarok szélén beleolvadtak az éjszakába. Zsálya az ablaküvegre tapadva figyelte táncukat, míg az éj sötétje megsápadt, az ég aljára erőtlen, sárgás fénycsík kúszott, és a hideg
fényű esthajnalcsillag is remegve búcsút intett.
A hó, akár a kegyelem, fehér békével
borult a világra.
(Kicsi fiam, Bandika, élete első igazi
havazásának emlékére.)