Hajnali hólesen

Zsálya az ablakra tapadva figyelte a hópelyhek táncát, míg a hajnal aludni nem zavarta az utolsó csillagokat is.

Boldog karácsonyt minden kedves olvasómnak! 

Az első hó

Telt - múlt az idő, és igazából nem történt semmi különös. Van ez így néha. Aztán egy téli hajnalon Zsálya különös, megfoghatatlan várakozással a szívében ébredt. Pislogott párat, nyújtózkodott egy kicsit, majd a másik oldalára fordult, hiszen odakint még sötét volt, és a legelvetemültebb házimanó sem kel fel és kezd neki a munkálkodásnak hajnalok hajnalán, hacsak nincs rá valami nyomós oka, és Zsályának nem volt. Fordult erre, fordult arra, de csak nem bírt elaludni. Az a megfoghatatlan várakozás ide - oda csalinkázott benne. Hol a szívét bizsergette, hol az orra hegyét birizgálta, hol meg a kislábujja köré csavarodott, és csak nem nyugodott, ráadásul némi  hívogató vágyakozással is felvértezte magát. 

- Ez így nem járja - morcogta Zsálya a várakozásnak - megfoglak én, ha addig élek is, ha már úgysem hagysz aludni! - azzal előkúszott a takaró alól, megvakargatta a várakozás hűlt helyét a füle tövén, és lemászott a virágállvány tetejéről. Odalent toporgott egy kicsit a hideg padlón, mert elfelejtett zoknit húzni, de már nem volt kedve visszamászni a lakótornyába, hogy jobban felöltözzön. Vállat vont, és mezítláb indult a megfoghatatlan várakozás nyomába.

Lábujjhegyen osont, nehogy bárkit is felébresszen. Nem volt kedve magyarázkodni. Az erkély felé indult,  mert arra hívogatta a vágyakozás, aztán hirtelen - Paffff! - nagyot puffanva átesett a padlón tekergőző kábelkötegen, és arccal a földnek elterült rajtuk. Pár pillanatig nem mozdult, csak fülelt. Teljesen biztos volt benne, hogy ekkora robajra nem csak a félők, hanem az emberek is felébredtek, így jobban teszi, ha nem moccan, és úgy tesz, mintha ott se lenne. Közben átkozódott - volna, ha ártatlan kis lelke képes lett volna ilyesmire -, hogy minek ebbe a kis lakásba ennyi elektromos szerkentyű, a szerkentyűkhöz ennyi kábel és drót és miegymás, és ha már itt vannak, miért nem lehet szépen, rendben, kötegelve tartani őket. Házimanó lelke mindig is ágált a kusza kábelrengeteg miatt, de nem tehetett mást azon túl, hogy minden nap lelkiismeretesen leporolgatta őket is, meg a szerkentyűket is. Pedig a kábelek és a szerkentyűk igazi pormágnesek, kérdezzétek csak meg Zsályát, órákat tudna mesélni erről. Úgyhogy inkább mégse kérdezzétek meg. Még a végén elóbégatná, hogy a porcicák túlságosan imádnak a kábelgombolyagokkal játszani, alig lehet kitessékelni őket, a szerkentyűkön meg úgy ül meg a por, hogy hiába törölgeti nap mint nap, rajzolni lehet rájuk. Az igazat megvallva, Zsálya maga is előszeretettel firkálgatott a tv képernyőjén, vagy a rádió tetején megülő porba. Sőt, egy idő óta így gyakorolta az írást is. Utána persze egy alapos törölgetéssel eltüntette a port és vele az ákom-bákomokat, hogy nyoma se maradjon ügyködésének.

Múltak a percek, és nem történt semmi. A lakás csendes volt, amilyen csendes csak hajnalban lehet, soha máskor. Zsálya végül a hátára fordult, és legnagyobb riadalmára Sam figyelő tekintetével találta szembe magát. A bagoly valamilyen okból kifolyólag nem megszokott helyén, hanem a nappali közepén levő kis asztalon éjszakázott. Hát persze! - jutott Zsálya eszébe megkésve - az emberek vették le előző nap a polcáról, és amilyen rendetlenek, nem rakták vissza. Ajjaj! - gondolta a  kis manó - pont ez a tudálékos pletykafészek érte tetten. Hogyan fogja megmagyarázni a bagolynak, hogy mit keres éjnek évadján, ráadásul mezítláb a szoba közepén, elterülve egy kábelgombolyagon. Az igazságot Sam nevetségesnek és igen kevéssé hihetőnek találta volna, hazudni pedig nem tanult meg Zsálya, és ezután sem állt szándékában. Elkeseredett sóhajjal kibogozta magát a kábelekből, készen arra, hogy nevetségessé váljon Sam előtt, és persze mindenki más előtt, mert a bagoly nem tartozott azok közé, akik egy ilyen történetet - igazság szerint bármilyen történetet - titokban tartanak.

- Khm - állt fel Zsálya, ruháját és copfjait igazgatva,  hogy némi méltóságot szedjen magára, mikor felettébb gyanússá vált számára Sam mozdulatlansága és mereven tágra nyílt tekintete. Halkan közelebb óvakodott, és gyanúja hamar bizonyossággá vált. Sam, aki olyan büszke volt éjszakai éberségére, édesdeden aludt. Zsálya megkönnyebbülten sóhajtott, és hirtelen elszégyellte magát, amiért gondolatban tudálékos pletykafészeknek nevezte barátját. Erre semmilyen őt ért bosszúság nem mentség. Ácsorgott picit,  szemeivel szeretettel megcirógatva az alvó a baglyot. Majd azon kezdett tanakodni, hogy mit is keres itt, fázós lábbal ácsorogva a nappali közepén, mikor a várakozás meghúzkodta a copjait. Zsálya erre friss lendülettel megindult az erkély felé, felmászott az ablakpárkányra, és kinézett az ablakon.
És akkor megértette.

Odakint sötét volt. Az ég tintafeketén borult az út szélén gubbasztó, alvó házak fölé. A fák kopár csontvázai mereven nyújtózkodtak a fagyban. Semmi nem mozdult, egy lélek sem járt arra. Csak az utcai lámpák fénye világította meg a néma éjszakát. És a lámpák bűvkörében Zsálya meglátta a csodát: esett a hó. Az első hó.

Hópelyhek szálltak, szállingóztak, keringtek, hullottak, záporoztak a fénykörökben fel és le, ide és oda, míg végül a fényudvarok szélén beleolvadtak az éjszakába. Zsálya az ablaküvegre tapadva figyelte táncukat, míg az éj sötétje megsápadt, az ég aljára erőtlen, sárgás fénycsík kúszott, és a hideg fényű esthajnalcsillag is remegve búcsút intett. 

A hó, akár a kegyelem, fehér békével borult a világra.

(Kicsi fiam, Bandika, élete első igazi havazásának emlékére.)

Szélposta

Zsálya leintett egy éppen arra csellengő szellőt, és nagy reményekkel rábízta a levelét.

Sam, az íródeák

Sam gondosan kanyarítgatta a piros betűket, míg a többiek lélegzetvisszafojtva, áhítattal figyelték.

A Nagy Szomorúság

Zsálya a virágállvány legtetejéről lógatta szomorúan pisze orrát.

Egy kis manó nagy bánata

Egy nap, jó pár hónappal a beköltözése, és alig pár nappal Sir Barick-al folytatott beszélgetése után Zsálya rettenetesen szomorú lett. Annyira, de annyira rettenetesen szomorú, hogy csak ült kedvenc helyén, a két méteres virágállvány legtetején, és lógatta az orrát. Olyan magasan lógatta az orrát, hogy egy darabig senki sem vette észre a bajt.

Sir Barick ezen a bizonyos reggelen elégedetten élvezte a csöndet. Lassan forgatta fejében a szokásos, világ folyását elemezgető gondolatait, közben úgy mellesleg azon morfondírozott, hogy mi olyan furcsa a reggelben. Mert valami nagyon furcsa volt. Furcsa, különös és szokatlan.

- Szokatlan, ez a jó szó rá - örvendezett a bárány, hogy nevet adott a nyugtalanító érzésnek. Már éppen visszasüppedt volna az álmos filozofálgatásba, mikor vészharang kondult kobakjában, hogy ez a csönd nem jó csönd, mert attól csönd, hogy hiányzik belőle valami. Pontosabban valaki.

Sir Barick az utóbbi néhány hónapban akarva, de inkább akaratlanul hozzászokott, hogy reggelente, miután az emberek egy ajtócsapódással és némi zárcsörgéssel magára hagyták otthonukat, Zsálya megjelent és folytonos nyüzsgésével felkavarta az ember nélküli lakás álmatag csöndjét. A bárány első pillanattól kezdve morgott, mormogott és morcogott, mert nem szokás ez a nagy felhajtás és ugra-bugrálás rendes városi népeknél, főleg nem ilyen korán. Ő ugyanis, kalandos hírű ifjúkorát maga mögött hagyva, a béke és a nyugalom szobra volt, csupa méltóság és elegancia, és másoktól is ezt várta el. Csak az emberekkel tett kivételt, mert köztudott, hogy milyen értetlenek. Még akkor sem szólt volna rájuk, ha megteheti, mert fölösleges beszédnek és időpocsékolásnak tartotta.

Zsálya izgága természete ezért gyakran bosszantotta, pedig alapjában véve kedvelte a manót, és annak idején, azon különös, mozgalmas, nyár végi - ősz elejei napon, amikor a Kósza Szél az ablakukba fújta Zsályát, ő is egyetértett a többiekkel, hogy fogadják be az elkóborolt házimanót. Egy házimanó jelenléte jót tesz az otthon hírnevének. Arra viszont nem számított, hogy mint minden manó, Zsálya is nyüzsögni, rendezkedni, pakolászni, egyszóval házimanóskodni fog, pont azokban az órákban, amikor ő majd’ eleped egy kis nyugalomért. Véleménye szerint egy manó igazán tudhatná a rendet, hogy illetlenség megzavarni mások ember nélküli, csendes óráit. Zsálya csak legyintett a bárány zsörtölődésére:

- Ugyan már, Sir Barick, hiszen nem zavarom én, csak arrébb teszem ezt a kis csavart innen, annyira útban van. No, emelje fel egy kicsit a lábát, úgy látom, arrafelé könnyebb lesz gurítani.

BANGG! Pakk, pakk, krrrr.

- Hm – vakarta meg szöszke kobakját Zsálya – Azt hiszem, begurult a szekrény alá. No sebaj, ott legalább nem zavar senkit – mosolyodott el boldogan, és új teendő után nézett. Sir Barick pedig lemondó sóhajjal próbálta felkutatni gondolatainak elgurult fonalát.

Ezen a reggelen azonban nem így volt, és Sir Barick nyugtalankodni kezdett:

- Zsálya! – beee-dült el kis termetéhez képest irdatlan hangerővel Sir Barick - Hol vagy, manó?

Semmi válasz.

- Ne tréfálj velem, apróság, azonnal mondd meg, hol vagy! - követelőzött a nemes állat.

- Húúú, huhuhúúúú! - huhorászott Sam a szemközti polcon, és felborzolta viasztollait - Ne idegeskedjen, Sir Barick, rosszat tesz a közérzetének. Meg az enyémnek is - tette hozzá a csőre alatt a szoba másik önjelölt bölcselkedője, aki nappal általában nemigen tisztelte meg a társaságot ébrenlétével. - Amúgy ott hüppög a virágállvány tetején - intett a fejével, aztán minden átmenet nélkül ismét álomba merült. Ilyenkor egy szempillantás alatt mozdulatlanná dermedt, a szeme óriásira tágult, és pontosan úgy nézett ki, mint egy bagoly formájú gyertya. Nagyon megtévesztő tudott lenni.

- Zsálya, te sírsz? - kérdezte megilletődötten Sir Barick.

- Ne(hüpp)em - hüppente Zsálya alig hallhatóan a magasból.

- Aham. Még a végén el is hiszem - morfondírozott Sir Barick, mert nem volt éppen egy buta birka, sőt éppenséggel nagyon is okos volt. Tudta például, mikor jelent a nem igent. Vagyis többnyire tudta. - És mi az, amiért nem sírsz? - ütötte tovább a vasat.

- Hát... - lehelte Zsálya.

- Hát miért?

- Hát én olyan egyedül vagyok itt, olyan magányosnak érzem magam, mint... mint...

Sir Barick türelmesen várt.

És várt.

Várakozott.

Birkatürelemmel.

- No – mondta végül biztatásul.

- ... mint egy magányos, vidéki házimanó a nagyvárohohosbaaaan!!!

- Aham - Sir Barick erősen törte a fejét. Nem értette a dolgot. Tény, hogy Zsálya vidéki házimanó volt a nagyvárosban. Na de magányos? Az nem lehet! Hiszen ők – Sir Barick, Sam, Funke, Sanyi, Maci Úr és Arkt Úr – befogadták az eltévedt házimanót, és most már ez a kis lakás az ő otthona is. Ráadásul még ott vannak az emberek. Tulajdonképpen kész tömeg van itt!

- Beeeühühühühüüüüüüü! - vonított cérnahangon Zsálya, olyan óriási világfájdalommal, hogy a lakás valamennyi érző lénye Sir Barick felé fordult szemrehányóan, hogy csináljon már valamit szegény kislánnyal. Hiszen köztudott, hogy ő a legbölcsebb köztük, az ősi és elismert birkafilozófia örököse. Sam más körülmények között szíves örömest megtépázta volna ezt a hírnevet, de ő nappali alvó lévén - leszámítva a korábbi kényszerű közjátékot - nem óhajtott részt venni a reggeli eseményekben.

- Na de Zsálya, itt vagyunk neked mi, meg az embereink is - próbálkozott a nemes bárány. - Tele van velünk a lakás, kész csoda, ha az ember birkájának van egy nyugodt perce.

- De az nem olyan - nyaffantotta Zsálya.

- Nem milyen?

- Nem olyan, mint amikor igazán van valakid, akit szerethetsz.

Sir Barick gondosan megrágta a hallottakat:

- Hát minket nem szeretsz?

- De – szipogott csöndesen Zsálya.

- És az embereinket?

- Őket is, de...

- De?

- De az más.

- Mégis miben más?

- Egyszerűen csak más. Egyikőtök sem manó. Ti félők vagytok, és mikor épp nagyon féltek, hozzátok sem lehet szólni, mert tárgynak mutatjátok magatokat, és nem válaszoltok nekem. Az emberekkel meg még rosszabb a helyzet. Olyan nagyok és hangosak, meg kicsit idegenek és esetlenek. Néha olyan nehéz szeretni őket, annyira mások – ingatta a fejét a manó. - Nem olyan, mint amikor igazán van valakid – ismételte meg korábbi szavait. – Egy hozzád hasonló – tette még hozzá, és tovább itatta az egereket.

Sir Barick mélyet, nagyot sóhajtott, és aztán bölcsen hallgatott. Hallgatott, mert fogalma sem volt, hogy mit mondhatna a kis manónak, amitől jobban érezné magát. Ugyanis továbbra sem értette, mi a világrengető fájdalom oka. A maga részéről vagy szeretett valakit, vagy nem, és ettől kezdve mindegy volt, hogy kiféle, miféle.

Mire idáig jutottak a beszélgetésben, az összes félő köréjük gyülekezett, és aggódva nézegettek hol egyikre, hol a másikra:

- Sir Barick, mi baja Zsályának? Beteg? – kérdezte végül Sanyi.

- Nem tudom – ingatta a fejét Sir Barick.

A félők most már egymásra néztek aggódva. Sir Barick nem tudja! Olyan még nem fordult elő, hogy Sir Barick ne tudta volna.

- Annyi bizonyos, hogy szomorú, mert egyedül érzi magát – foglalta össze Sir Barick azt, amit megtudott.

- Zsálya tehát nem beteg, csak szomorú – következtetett nagyon helyesen Arkt Úr.

- Szomorú? – kerekedett el Sanyi szeme – De hát akkor csak fel kell vidítani! – rikkantotta lelkesen, és már hozzá is kezdett volna az ügyeletes bohóc szerepéhez, de Maci Úr nyugalomra intette:

- Várj egy kicsit, hebehurgya barátom. Először meg kell tudnunk, hogy pontosan mi a szomorúság oka, hogy kezelni tudjuk a bajt. Khm! – fordult nagy zavarban Zsályához a medve, aki vérszomjas rémálmokkal való hadakozásban volt jártas, nem pityergő manólányok pátyolgatásában – Ahol korábban voltál, ott nem érezted magad egyedül?

- Neheheeeem! – bőgte Zsálya.

- Miért nem? – faggatózott Arkt Úr.

- Ott volt (hüpp) az egész (hüpp) családom (hüpp).

- Ó! – mondták mind egyszerre. Családról már hallottak, bár egyiküknek sem volt saját. Sir Barick kivételével mind ebben a lakásban születtek félőkké, és tulajdonképpen egy családot alkottak, bár sosem gondoltak így kis csapatukra. Barátként és bajtársként tekintettek egymásra. Zsálya azonban más volt, ezt eddig is tudták, de most még nyilvánvalóbb lett.

- Tudjátok, – folytatta Zsálya most már biztatás nélkül - ott volt apa és anya, nyolc testvérem, meg két nagyapám és nagyanyám, meg nagybácsik, nagynénik, első- másod- és harmad unokatestvérek, már nem is emlékszem mennyi. Egy rakás házimanó. Tőlük tanultam meg mindent. Kávé illatot bodorítani, reggeli porszemet fényezni, szivárványt készíteni, megszámolni a szú percegését a konyhaszekrényben…

- Mi az a szú? – kottyantotta közbe Sanyi.

- Shhh, tartsd a csőröd, ez most nem lényeges – intette le gyorsan Maci Úr, de már későn. Zsálya kizökkent gondolatmenetéből, és újra rázendített a sírásra, hogy rossz volt hallgatni. Még Sam is felébredt rá - újfent -, és bosszúsan toporgott a magasban, hogy miért nem hagyják végre aludni.

- A szú (hüpp) – szipogta a manó - az olyan kicsi kis (hüpp) izé a fában, ami (hüpp) perceg. Otthon egy egész armada lakott a konyhaszekrényben.

- Áááá! – nyugtázta Sanyi, aztán hallgattak egy sort. Nézdegéltek egymásra, a manóra, aztán megint egymásra, hogy akkor most mi legyen. Zsálya pedig szorgalmasan potyogtatta a könnyeit.

- Szerintem honvágya van – törte meg a csendet Funke.

- Honvágya? – kérdezte egyszerre Sir Barick és a három rémálom vadász, Sam pedig meglepetten pislogott a sárkányra – Az meg micsoda?

- Hát, az olyasvalami, amikor egy olyan helyre vágysz, ahol korábban laktál, és jól érezted ott magad, és ott voltak a barátaid, meg a családod – próbálta magyarázni Funke, aztán zavartan elhallgatott, mert ő is csak sejtette, miről lehet szó, egyáltalán nem volt biztos a dolgában.

- Hm – törte a fejét Maci Úr – Akkor Zsályának talán haza kéne mennie – bökte ki.

- De hát Zsálya itt van otthon! – szörnyülködött el Sir Barick, és a többiek lelkesen bólogattak. Zsálya bizony itt van otthon, és a legnagyobb badarság, hogy máshol legyen otthon.

Zsálya könnyei mögül mosolyogva hallgatta őket, és kicsit felvidult a szíve:

- Ne aggódjatok, nem megyek sehová – nyugtatta meg a barátait – Meg különben is, azt sem tudnám, merre induljak, és meddig menjek. Hiszen tudjátok, hogy a Kósza Szél hozott. Csak úgy felkapott, mert úgy tartotta kedve, és cipelt három nap, három éjjel, árkon – bokron át, úttalan utakon. Egyedül ő tudja, honnan fújt ide, de neki meg bottal üthetjük a nyomát.

A félők bólogattak. A Kósza Szél már csak ilyen kiszámíthatatlan. Jön és megy, ott fúj, ahol a kedve tartja, és nincs tekintettel senkire és semmire.

Na de mi mást lehet tenni honvágy ellen?

- Szeretnél egy saját szút? – kérdezte bátortalanul Sanyi – Ha akarod, hozunk neked, és akkor itt is lesz a konyhaszekrényben egy, ami csak neked perceg.

- Badarság!

- Hogy fogunk aludni, ha állandóan itt perceg a fülünkbe?

- Ugyan már!

- Szerintem ez nem olyan jó ötlet – torkollták le azonnal a többiek.

- Sanyi, nem hozunk szút – zárta le a témát Maci Úr – tönkreteszi a konyhaszekrényt.

Zsálya csak a fejét rázta pityeregve, hogy nem kell szú.

Sanyi kicsit elszontyolodott, de nem adta fel:

- Hívjunk ide még egy házimanót! – süvöltötte.

- Nem rossz ötlet – bólogatott Maci Úr elismerően, a kis bagoly nagy örömére.

- De Zsályán kívül nem ismerünk egyet sem, és azt sem tudjuk, hol keressük őket – ingatta a fejét Arkt Úr.

- Igaz, igaz – értett egyet Sanyi.

Megint hallgattak egy sort. Tanácstalanok voltak. Sose találkoztak még honvággyal.

- Azt hiszem – szólalt meg egy idő után Zsálya bátortalanul -, már attól is jobb kedvem lenne, ha valahogy üzenni tudnék az otthoniaknak. Elmondanám, hogy az erdőszélen szárnyára kapott a Kósza Szél, és három nappal, három éjjel csak vitt, vitt, míg el nem fáradt, és akkor letett itt a nagyváros közepén. Elmondanám, hogy van egy kis lakás, ahol házimanóskodom, és tele van jó barátokkal. Meg elmondanám, hogy jól vagyok, és boldog vagyok, de borzasztóan hiányoznak. Azt hiszem, ennyit szeretnék.

A félők fellelkesülve, szélesen mosolyogva bólogattak, és egyszerre mind azon kezdték törni a fejüket, hogy hogyan lehet üzenni valahova, ami messzebb van, mint a szomszéd szoba.

- Ez igazán egyszerű – szólalt meg fontoskodva Sam, aki egy ideje már sehogy sem tudott visszaaludni, és csöndben figyelte az eseményeket. – Levelet kell írni.

- Nahát! – ámultak el mindannyian – Tényleg! Remek ötlet Sam, nagyon okos vagy! – mondogatták nagy örömmel - Gyerünk Zsálya, írj levelet! – biztatták a manót.

- De … - kezdte Zsálya.

- Nos, mi a gond? – érdeklődött Sam.

- Én nem tudok írni – ismerte be szégyenkezve a manólány. – Sem olvasni – tette még hozzá. – Házimanók olyat csak a századik születésnapjuk után tanulnak, én meg alig harmincöt éves vagyok – magyarázkodott.

- No, hát nincs ezzel semmi baj – nyugtatta meg Sam fellélegezve, hogy csak ennyi a gond. – Majd én megírom a levelet, te csak mondd, hogy mi legyen benne – azzal egy nehézkes szárnylendítéssel az asztalon termett. Ezalatt Sanyi lelkesen eldöcögött papírért, Sir Barick pedig tollat hozott. Egy pirosat, mert az került először az orra elé. A többiek fontoskodva tolongtak Sam körül. A bagoly nyugalomra intette a társaságot, majd elegánsan jobb lába karmai közé csippentette a tollat, és félrebillentett fejjel hunyorgott az eléje tolt papírdarabra. Az egyik oldala már tele volt mindenféle apró, fekete betűkkel és számokkal. De olyan aprókkal, hogy Sam nem bírta elolvasni őket. Egy darabig kíváncsian nézegette a jeleket, aztán úgy döntött, hogy nincs semmi jelentőségük, és megfordította a papírt.

- Mondhatod! – szólt a manónak, és Zsálya hozzáfogott.

Sam írni kezdett. Feszült figyelemmel dolgozott, és gyönyörű, nagy betűket kerekített a papír üres oldalára. Néha rászólt az izgatott kis manóra, hogy „Lassabban!”, vagy „Ismételd meg, légy oly kedves!”, de végül szóról szóra, gondosan leírt mindent, amit Zsálya kért. Szép hosszú levél lett. Zsálya üzenete betöltötte az egész oldalt, és egy ici - pici kihasználatlan hely sem maradt. Mikor elkészült, a manó ámulatában összecsapta két kezét, a félők pedig elégedetten bólogattak. Így kell kinéznie egy tisztességesen megírt levélnek.

- Gyönyörű! Tökéletes! – mondogatták a piros ákombákomokat szemlélve, Sam-et pedig majd’ szétvetette a büszkeség.

- De hogy küldjük el? – tette fel a nagy kérdést Funke, miután kigyönyörködték magukat a levélben.

- Nos, a levelet összehajtjuk, borítékba rakjuk, ráírjuk a címzett nevét és lakóhelyét, aztán bélyeget ragasztunk rá, és beledobjuk egy postaládába. A többi a postahivatal dolga – oktatta ki Sam a sárkányt.

- Csakhogy nekünk nincs bélyegünk – jelezte Arkt Úr.

- És borítékunk sincs – tette hozzá Sanyi.

- És nem ismerünk egyetlen postaládát sem - folytatta Funke.

- És azt sem tudjuk, hol lakott korábban Zsálya – zárta az ellenvetések sorát Maci Úr.

- Nos, valóban - rágcsálta elgondolkodva a tolla szárát Sam – Ez esetben nem tudom, mit tehetnénk – tárta szét a szárnyait tanácstalanul.

Zsálya szája széle vészesen lefelé görbült, de szerencsére Sanyi előállt a mentő ötlettel:

- Küldjük szélpostán!

- Az meg micsoda? – csodálkoztak mind.

- Nos, köztudott, hogy a szelek mind ismerik egymást, és körbeutazzák az egész világot – fogott bele a magyarázatba a baglyocska nagy buzgón, örvendezve, hogy végre van valami, amit csak ő tud. – Fogjuk a levelet, kis repülőt hajtogatunk belőle, és megkérjük az első erre járó szelet, szellőt vagy szélvihart, hogy juttassák el a Kósza Szélhez. Ő pedig elviszi a faluba, ahonnan Zsályát elhozta, és ott is abba a házba, ahol a családja lakik.

- És biztosan elviszi? – aggodalmaskodott Sir Barick – Az is köztudott, hogy a Kósza Szél rendkívül öntörvényű és megbízhatatlan.

- Hát persze – bizonygatta Sanyi. – A szélposta nem játék, sőt nagyon is komoly dolog. Ezt még a legkomiszabb szél is tudja, és teljesíti a kötelességét.

- Nos, akkor rendben – bólintott Zsálya. Még egyszer jól megnézte a levelet, majd takaros kis papírrepülőt hajtogatott belőle, és felkapaszkodott vele az ablakpárkányra. Kicsit ugrándozott, hogy elérje a kilincset és ki tudja nyitni az ablakot, de hamar sikerrel járt. A félők árgus szemekkel követték minden mozdulatát. Zsálya körbenézett az ablakpárkányról, majd leintett egy éppen arra csellengő szellőt:

- Kérlek, szellő, vidd el a levelem a Kósza Szélnek! Zsálya vagyok, a házimanó, és haza küldöm ezt az üzenetet, a családomnak, de csak a Kósza Szél tudja, hogy hol van az én régi otthonom.

A szellő keringett egy darabig Zsálya körül, meglibbentette szőke copfjait és cirógatta kicsit a könnyek nyomát. Aztán megvizsgálta a papírrepülő súlyát, formáját, arányait, és elismerően surrogott.

- Sssssszép levél, elviszem! – lehelte, azzal kikapta a kis repülőt Zsálya kezéből, és röpítette fel, fel a magasba, egyre magasabbra, mígnem kicsi ponttá zsugorodott, és egészen eltűnt a figyelő manószemek elől. Zsálya addig nézett utána, míg megfájdult a nyaka. Akkor egy mozdulattal becsukta az ablakot, és a félőkhöz fordult:

- Köszönöm! Nagyon szépen köszönöm, mindannyiótoknak!

Aznap Zsálya jóleső elégedettséggel hajtotta álomra a fejét, és valami kellemes bizsergésfélét érzett a gyomra tájékán, mikor eszébe jutott a Öreg Ház felé utazó levél, és a remélt, gyors válasz. Micsoda nap! - sóhajtotta félálomban, majd diszkréten hortyogva álomba merült.

Szélről szélre járt a kis levél, beutazta a fél országot, míg egy napon a Kósza Szélhez jutott, aki egy vállrándítással elpöccintette egy dombok közt meghúzódó kis faluba, ott is a faluszéli legutolsó házba, ahol Zsálya családja élt. Azóta egyre sűrűbben jár a szélposta a nagyváros és a kis falu között, Zsálya pedig elgondolkozott azon, hogy felrúgva a manószokásokat, talán meg kéne tanulnia írni és olvasni, még a századik születésnapja előtt.

Talán.

Epilógus

- Mondd csak, Sir Barick - kérdezte pár nap múlva Zsálya, lábát lógázva az otthonául szólgáló virágállvány közepe tájáról -, tulajdonképpen hogy kerültél ide a Zöld Szigetről, miután a korábbi gazdád... hát... tudod..., kidobott - bökte ki a manó nagy zavartan.

- Nos, az nagyon egyszerű - válaszolta Sir Barick a legteljesebb nyugalommal kérődzve reggelijén - szuvenírként. 

- Miként? 

- Szuvenírként. Egy vándor árus kihalászott a kukából, leporolt, és eladott szuvenírként az első arra járó idegennek.

- Ó - nyugtázta Zsálya - És az micsoda? Mármint a szuvenír - kérdezte öt perc szünet után. Nem akart ugyan műveletlennek tűnni, de csak nem bírta magába fojtani a kérdést.

- Nos, az amolyan ajándékféle, amit az emberek akkor vesznek, ha elutaznak valahová. Aztán hazahozzák, és leteszik valamelyik sarokba, vagy könyvespolcra, ablakpárkányra, ilyesmi helyekre. Később pedig néha leporolják, nézegetik, és emlékeznek. Ennyi.

- Aham - nyugtázta ismét Zsálya. - De ha csak ennyi - folytatta elgondolkodva -, akkor a mi embereink honnan tudják a neved?

Most Sir Barickon volt a sor, hogy egy sokat mondó "Ó"-val nyerjen időt a válaszadásra:

- Az úgy volt, hogy megsúgtam nekik - vallotta be végül.

- Na de...! - hördült fel Zsálya elképedve - Az nem úgy van nálatok félőknél, hogy az embereknek kell nevet adniuk nektek?  

- Kivételek mindig akadnak - felelte csendesen Sir Barick. - Tudod, mi félők álom és ébrenlét határán létezünk, az emberek álmainak álom felőli szélén. Ezért is ismernek fel minket az ébren álmodók - mosolyodott el a bárány -, no meg a gyerekek. Van az úgy - folytatta sietve, mikor látta, hogy Zsálya továbbra is rosszallóan ráncolja a homlokát -, hogy ezen az álombéli határon, az álom felőli oldalon súghatunk nekik ezt - azt, például a korábbi nevünket, ha volt, és ha nem akarjuk elfelejteni azt, korábbi féletünk minden egyes percével. Márpedig én nem akartam. Én emlékezni akartam.
- A rossz dolgokra is?
- A rossz dolgokra is, de főként a jókra. Nem éri meg eldobni az emlékeket, kis manó, csak mert szomorúságot okoznak, és főként nem a szép emlékekkel együtt. Félőként is csak így lehet teljes életet élni.
- Azt hiszem, értem, mire gondolsz - mondta Zsálya némi töprengés után, és csendesen felmászott titkos manórejtekébe.

Folytasd tovább, Sir Barick!

Eltelt pár nap, meg pár hét is, és valahogy soha nem adódott megfelelő alkalom arra, hogy Sir Barick folytassa a történetét. Ha meg adódott volna, Sir Barick  nem ért rá, mert roppant fontos töprenkednivalója akadt éppen. Mígnem egy álmos szombat reggelen, amikor az emberek nem voltak otthon, mert már napokkal előbb elutaztak, a félők egy akarattal letelepedtek Sir Barick  lakószekrénye elé, és türelmesen, néma csendben várták, hogy felébredjen. Vagy legalábbis amíg elunja, hogy alvást tettessen. Mikor aztán a bárány óvatosan kinyitotta fél szemét, hogy megnézze, tiszta-e a levegő, lecsaptak rá:

- Folytasd tovább a történeted, Sir Barick! Kéééérlek! Légy szíves!

A bari egy pillanatig színtiszta riadalommal a szemében nézett vissza rájuk aztán megpróbálkozott egy "Talán majd inkább máskor"-ral, de a többiek nem hagyták lerázni magukat, csak unszolták tovább.

- De hát miért nem akarod tovább mesélni? - méltatlankodott Sanyi - Olyan jó kis történet, és izgalmas is, meg minden...

- Igen, igen! - helyeselt buzgón Zsálya , hogy majd' leesett fejéről a piros manósipka.

- Hátööö... nos... az a helyzet - tekergette a nyakát Sir Barick menekülési útvonalat keresve - , hogy a vége egyáltalán nem jó, nem szép, és talán még csak nem is izgalmas - mondta végül, mikor látta, hogy ezúttal nincs esélye. - Sőt, mondhatnám, a vége szomorú és csúnya. Nem is értem, miért kezdtem  egyáltalán bele - csóválta a fejét az orrát és füleit lógatva.
A félők tanácstalanul hallgattak. Látva a bari elkeseredését, már nem volt kedvük győzködni, pedig ha lehet, most minden eddiginél kíváncsibbak voltak Sir Barick történetének végére. Végül Sam törte meg a csendet:
- Nem baj - mondta -, ha csúnya, szomorú és még csak nem is izgalmas, azért csak mondd el! Ha sokan hallgatjuk, sokfelé oszlik a csúnyasága és a szomorúsága is, és mindenkinek kevesebbet kell belőle cipelnie. Főleg neked.
Sir Barick elgondolkozva méregette a baglyot, majd lassan bólintott:
- Igazad lehet. Próbáljuk meg! - azzal nagy levegőt vett, és belekezdett a történet második felébe:

Ahogy már mondtam, pár évvel azután, hogy a fiú a lánynak ajánékozta a faragott bárányt, nagy háború tört ki a világban. Nagy, és nagyon ostoba háború. A fiú lelkesen vetette bele magát a harcba a "Haza", az "Igazság" , "Becsület" és hasonló nehezen megfogható, de sok mindenre jól felhasználható valamik védelme érdekében, de hamar kiderült, hogy  ő erre alkalmatlan. A csatatéren csak hozzá hasonló fiúkat látott. Ellenük kellett harcolnia,  akik hozzá hasonlóan rémültek és tanácstalanok voltak, aztán rémültek és sebesültek, végül csak csendes halottak.
Tudom, mert ott voltam.
Láttam, hallottam, szagoltam.
A lány búcsúzáskor a fiúnak adta a faragott bárányt, hogy vigyázzanak egymásra. És az a bárány - de hiszen ezt már réges - rég tudjátok -, én voltam. Akkor kaptam lovagi rangot, és vele  a Sir Barick nevet, bátorságomért és hűségemért, hogy csatába kísérem a fiút. Későn derült ki mindkettőnk számára, hogy a történteknek több köze volt az őrülethez, mint a bátorsághoz. De addig sok csatát megjártunk ketten, sok fájdalmat elviseltünk, és kelleténél többet láttunk. Amikor épp nem harcoltunk,  vagy előre- majd visszavonultunk, akkor fényképeztünk. A fiú vakmerően osont a frontvonalak között oda - és vissza az elhagyott harctereken, és csak kattintgatta a masináját. Borzalmasan gyönyörű képeket készített, míg én meglapultam a zubbonya zsebében, és ha nagyon féltem a szememre húztam a füleimet, és ki se dugtam az orromat. Maradhattam volna a szálláson is, viszonylagos biztonságban, de megígértem a lánynak, hogy egy pillanatra sem hagyom el a fiút, így hát vele tartottam. A fiú azért fotózott, mert meg akarta mutatni mindenkinek, hogy mivé lesz végül a háború, de hiába járták be a képek a világ összes újságját, a világ csak háborúzott tovább.
Aztán egy nap akna robbant nem messze tőlünk, és egy időre megszűnt létezni a világ. Katonai kórházban ébredtem, egy fém éjjeliszekrényen ücsörögve, és kiderült, hogy csodával határos módon egyetlen szőröm szála sem pörkölődött meg. Körülöttem minden csupa fehér volt, és fertőtlenítő meg fájdalom- és elkeseredés szagú. Mellettem az ágyon a fiú feküdt sápadtan,  szemmel láthatóan élve, és a plafont bámulta.  Megkönnyebbültem, hogy él, és próbáltam a  közelébe férkőzni, de az éjjeliszekrény tele volt üvegcsékkel, mindenféle kacattal és lim-lommal, meg se tudtam mozdulni. Így a szekrényke tetejéről szólongattam a fiút, de ő rám se hederített.

- Psszt! Psszt! Hé, fiú! Hahó - próbálkoztam és próbálkoztam. Nem féltem, hogy  valaki észrevesz, mert az ágyat és az éjjeliszekrényt függöny választotta el a kórterem többi részétől. Sajnos nem jártam sikerrel. És később sem,  amikor a fiút, kárpótlásul elvesztett fél lábáért, egy mankóval és egy színes szalagos érmével hazaküldték a zöld szigetre, mondván: "Meggyógyult".

Pedig dehogy gyógyult! Nem értettem, hogy nem látja ezt rajtam kívül senki. Reméltem, hogy a zöld szigeten a lány majd észreveszi a bajt, és meggyógyítja a fiút, de nem így történt. Nem a lány hibája volt, ő megtett mindent. Napokig ült a fiú kis házának zöld ajtaja előtt, hol csendben, hol kiabálva és az ajtót verve, hol halkan kérlelve, hogy engedje be. De a fiú nem törődött vele. A lány is, én is, és mindenki más, sőt még saját maga is olyan volt számára, mint egy darab halott kő.

Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hall engem. Többé már nem.

Sok év telt el így. A lány elköltözött,  ki tudja, mi lett vele,  a faluból város lett,  és csak egyvalami maradt a régi. A fiú, akit már senki sem szólított fiúnak, hanem Mr-nek, tovább fényképezett. Szenvedélyesebben és szebben, mint valaha. Azt hiszem, már csak a masina ablakán keresztülnézve látta és hitte el, hogy a világ él.

Nagyon híres fotós lett, és nem csak a képei, de ő is bejárta a világot, keresztbe - kasul. Hírnév, pénz, rajongás, szerelem-féle hazugság és csillogás járt a nyomában, és valami oknál fogva én. Talán csak mert  egyszer régen megígértem a lánynak, hogy nem hagyom el. Eleinte addig - addig ügyeskedtem, hogy mintegy véletlenül belepottyantam a hátizsákjába, bőröndjébe, kabátja zsebébe. Később már ő maga vitt mindenhova, talán megszokásból. Elképzelhetetlenül sokfelé jártunk, a föld legszebb és legérdekesebb helyein, de sehol sem volt maradásunk, sehol sem volt otthonunk. Szép volt, és nehéz az élet a fiúval.

Sok - sok év után, a fiú egy váratlan döntése nyomán fáradtan, és egyedül tértünk vissza a zöld szigetre, a zöld ajtós kicsi házba. Nem jött velünk senki, sem barát, sem irigy, sem szerelmes. Nem értettem a dolgot, míg egy este a fiú kabátja zsebébe tett, és kiballagtunk az ősöreg temetőbe, egy fiatal sírhoz. A lány sírjához.

A fiú csak ott kezdett sírni, és elsírta sok év rabságba zárt könnyét. A harcmezők könnyeit, saját nyomorúságai könnyeit, az eldobott szerelemét és az elvesztegetett évekét. Aztán mikor rám nézett, már tudtam, hogy újra hall engem, mintha a könnyek nem csak a látását, de a hallását is meggyógyították volna.

Sir Barick elmélázva rágicsálta bal füle végét:

- Tudjátok, fura szerzetek az emberek. Szélbe szórják az életüket, aztán nem értik, hogy fájhat úgy egy ócska, faragott bárány tekintete, hogy a szemétbe kell hajítani, ha valahogy tovább akarnak élni.

Sam zavartan krákogott és a csőre tövét kaparászta szárnyával. Persze az is lehet, hogy pár szemtelenül tolakodó könnycseppet próbált így leplezni. A többiek megilletődötten hallgattak.

- No, de minden jó, ha a vége jó! - kiáltott Sir Barick erőltetett vidámsággal, látva, hogy igencsak gyászosra fordult a közhangulat - Hiszen most már itt vagyok köztetek, a lehető legjobb helyen.

- Igaz, igaz! Így van! - helyeseltek nagy örömmel a félők, megkönnyebbülve, hogy nem kell mondaniuk semmit. Hiszen nem is tudtak volna.

Egy darabig még csacsogtak erről - arról, a különös nagyvilágról,  sután megveregették Sir Barick hátát, aztán lassanként eltünedeztek, ment mindenki a maga dolgára. Csak Zsálya sertepertélt továbbra is a bárány körül.

- No mit akarsz, kis manó? Bökd ki nyugodtan! - billentette meg a fülét Sir Barick.

- Csak tűnődtem - zuttyant mellé Zsálya a szekrénykére - Vajon nem csak az emberek, hanem a többi szerzet, akár a házimanók is tudnak ilyen buták lenni, hogy felcserélik az életet a halállal?

- Hmmmmm! - mondta Sir Barick, és mélyen elgondolkozott. Aztán elaludt.

Zsálya vigyázva, hogy fel ne ébressze barátját, felkapaszkodott a lakótornyába és sorra vette, kiket fog meglátogatni, ha egyszer hazajut a régi otthonába.   

Folytasd kérlek, Sir Barick!

Sir Barick története így hangzott:

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy zöld sziget. Olyan zöld volt, hogy a legelésző bárányok néhanapján elszégyellték magukat, amiért bodorodó fehérségükkel megtörték a fűtengerek zöldjét. Zöldek voltak az erdők,  a templomtornyok, a kerítések, a lányok szalagjai és a fiúk hetyke sapkája. Az ég mondjuk többnyire kék volt, a bárányfelhők fehérek, a pitypangok napsárgák, a hollók feketék...

- Jól van, jól van - kotyogott bele Sanyi -, értjük. A szigeten sokminden zöld volt, pár dolog meg nem. Inkább térj a tárgyra!

- A hollók nem dolgok - igazította helyre Sam -, hanem élőlények. Méghozzá ma-da-rak - szótagolta lassan és nyomatékosan, hogy a szerinte nehezebb felogásúak, teszem azt Sanyi is megértsék.
-  Tudom, hogy a hollók madarak - fújta fel magát Sanyi vitára készen, de Funke, Maci Úr, Arktúr és Zsálya egyesült erővel lepisszegték a rendbontókat:
- Shhhhhhhhhh! Folytasd kérlek, Sir Barick! - biztatták a bárányt, aki kissé zavarba jött a kéretlen közjátéktól.
- Hát, ööö, izé. Khm. Szóval:

Élt ezen a szigeten egy fiú, akinek ugyanolyan hetyke zöld sapkája és szemtelnül pisze orra volt, mint a többi vele egykorú suhancnak, ám képzelete és álmai majd szétfeszítették kobakját. Lehet, hogy a fülei is emiatt álltak olyan lehetetlen szögben kétfelé. A fiú hétköznap általában iskolát került, a patakparton bóklászott, fák alatt heverészett, fütyörészett, lógázta a lábait, néha farigcsált ezt - azt elhullott faágakból, no meg az eget bámulva álmodozott. Hétvégente ugyanezt csinálta, csak iskolakerülés nélkül.
Egyszer aztán, ahogy farigcsált egy tölgyfadarabot, hogy hogy nem, kifarigcsált egy helyes kis bárányt. Nézte, nézte a fiú a kisbárányt, és egy lány jutott róla az eszébe, akit az iskolában látott néha. Pontosabban mindig, amikor épp arra járt. Nem is értette, miért emlékszik a lányra, nem volt benne semmi különös. Azt meg végképp nem értette, miért jut mindenről az eszébe: a bárányfelhőkről, a madárcsivitelésről, a fűtengerekről, most meg a frissen faragott bárányról. Bosszantotta is rendesen a dolog, és mérgében elhatározta, hogy a lánynak adja a bárányt. Semmi szüksége még valamire, ami rá emlékezteti. Azzal már szaladt is az iskola felé, hogy ...

- Hahjpfűűű!

- Most meg mi van, Sanyi? -  kérdezte Arktúr pontosan azzal az enyhén rosszalló hanglejtéssel, ahogy bármelyikük tette volna.
- Semmi - forgatta a szemeit a kis bagoly.
- No de mégis?
- Miért kell minden történetbe egy lány? Ez olyan... - ám ekkor Zsálya villámló tekintetét látva jobbnak látta egy halk kattanással becsukni a csőrét, és a továbbiakban teljes, odaadó figyelemmel csüngeni Sir Barick szavain.
- Folytasd kérlek, Sir Barick! - mondta Zsálya.

Szóval, a fiú kedd délután, tőle szokatlan módon lóhalálában rohant az iskola felé, hogy elérje a lányt még az utolsó óra végén, mielőtt hazamenne. Épp kicsengettek, mikor odaért, és a gyerekek zúgva áradtak ki az iskolakapun, aztán szanaszét spricceltek, ki merre látott. A lány pár barátnőjével a kaputól jobbra ácsorgott. A fiú kissé elbizonytalanodott, nem számított rá, hogy mások is lesznek körülöttük. Téblábolt picit, de ettől csak ostobán érezte magát,  ezért  mindenre elszántan két lépéssel a lány mellett termett, és a kezébe nyomta a bárányt:
- Tessék, ez a tiéd.
Döbbent csend, mialatt a fiú fülei lassan égővörösre váltottak.  Már  épp sarkon fordult, hogy elmeneküljön, mikor  a lány megkérdezte:
- De miért?
- Mert hasonlít rád - vágta rá a fiú, és nyugalmat erőltetve magára, zsebre dugott kézzel, fütyörészve elsétált. Valahol az utcasarkon érte utol a lány kiáltása:
- Már hogy hasonlítana rám, mikor ez egy fiúbárány? Olyan, mint te! - és nevetett hozzá.
A fiú furcsán dobogó szívvel menekült az ismerős rétre, a nagy tölgyfa árnyékába, és leheveredve álomba álmodozta magát.
Itt talált rá  lány, estefelé. 
- Mit csinálsz te itt? - kérdezte a fiú megszeppenve. 
- Legeltetem a bárányomat. Éhes volt.
- Ó! Hát persze - és együtt nézték, ahogy a kis bárány legelészik a fűtengerben.
Aztán később együtt izgulták végig a csavargó Bohém Bari kalandjait, borzadva figyelték Fekete Bárány, a hét fűtenger kalózának rémtetteit, és szurkoltak ellenlábasának, a királynő bajnokának, a rettenthetetlen Bodor kapitánynak. Iszonyatos fűtengeri csatákat vívtak, csak úgy hullottak a pitypangfejek! Aztán más vizekre eveztek, és tövig lerágták körmüket, míg  azt lesték, hogyan deríti fel a csavaros eszű Bárány Tihamér a legsötétebb bűnügyeket. De legeslegjobban a nagy felfedező, Sir Barick történeteit szerették, aki bejárta az egész földgolyót az Északi sarktól a Déli sarkig, a Himalájától a Mariana-árokig, és elképesztő mi minden esett meg vele.

- Nahát, te színész voltál! - suttogta áhítattól elkerekeett szemekkel Sanyi. - Ez annyira, annyira .... megafantasztikus! Folytasd kérlek, Sir Barick!

Nos, a fiú, a  lány és a bárány egyre több időt töltöttek együtt iskolán kívül, sőt iskolán belül is. Igen, igen, a fiú egyre gyakrabban megfordult az iskolában, általános elképedést okozva ezzel, és  három napig tartó szóbeszédre adva okot az egész város apraja - nagyja számára. De leginkább a fiú nagybátyja örült a változásnak, aki különösen szívén viselte egy szem unokaöccse sorsának alakulását. Nagy örömében és a fiú lelkesedésének ösztönzésére jutalmul egy fényképezőgépet ajándékozott neki. Sorsfordító ajándék volt.

Ettől kezdve a fiú sorra megörökítette hármasban eltöltött kalandos, vagy  éppen nyugalmas napjaikat, a városka életét, az embereket, az idő múlását, a változásokat és a maradandó dolgokat, a szépet és a csúnyát,  az örömöket és a borzalmakat, az újat és a régit, azt, amit látni kell, és azt, amitől mindenki elfordul. Mestere és szerelmese lett a fényképezésnek.

Emiatt történt, hogy végül a fiúnak, a lánynak és a báránynak végül el kellett válniuk egymástól.

Emiatt, és a háború miatt.

Ekkor azonban megcsörrent a bejárati ajtó zárja, és a félők Zsályával egyetemben egy szempillantás alatt  a helyükre iszkoltak és  elrejtőztek.