2012. augusztus 8., szerda

Folytasd tovább, Sir Barick!

Eltelt pár nap, meg pár hét is, és valahogy soha nem adódott megfelelő alkalom arra, hogy Sir Barick folytassa a történetét. Ha meg adódott volna, Sir Barick  nem ért rá, mert roppant fontos töprenkednivalója akadt éppen. Mígnem egy álmos szombat reggelen, amikor az emberek nem voltak otthon, mert már napokkal előbb elutaztak, a félők egy akarattal letelepedtek Sir Barick  lakószekrénye elé, és türelmesen, néma csendben várták, hogy felébredjen. Vagy legalábbis amíg elunja, hogy alvást tettessen. Mikor aztán a bárány óvatosan kinyitotta fél szemét, hogy megnézze, tiszta-e a levegő, lecsaptak rá:
- Folytasd tovább a történeted, Sir Barick! Kéééérlek! Légy szíves!
A bari egy pillanatig színtiszta riadalommal a szemében nézett vissza rájuk aztán megpróbálkozott egy "Talán majd inkább máskor"-ral, de a többiek nem hagyták lerázni magukat, csak unszolták tovább.
- De hát miért nem akarod tovább mesélni? - méltatlankodott Sanyi - Olyan jó kis történet, és izgalmas is, meg minden...
- Igen, igen! - helyeselt buzgón Zsálya , hogy majd' leesett fejéről a piros manósipka.
- Hátööö... nos... az a helyzet - tekergette a nyakát Sir Barick menekülési útvonalat keresve - , hogy a vége egyáltalán nem jó, nem szép, és talán még csak nem is izgalmas - mondta végül, mikor látta, hogy ezúttal nincs esélye. - Sőt, mondhatnám, a vége szomorú és csúnya. Nem is értem, miért kezdtem  egyáltalán bele - csóválta a fejét az orrát és füleit lógatva.
A félők tanácstalanul hallgattak. Látva a bari elkeseredését, már nem volt kedvük győzködni, pedig ha lehet, most minden eddiginél kíváncsibbak voltak Sir Barick történetének végére. Végül Sam törte meg a csendet:
- Nem baj - mondta -, ha csúnya, szomorú és még csak nem is izgalmas, azért csak mondd el! Ha sokan hallgatjuk, sokfelé oszlik a csúnyasága és a szomorúsága is, és mindenkinek kevesebbet kell belőle cipelnie. Főleg neked.
Sir Barick elgondolkozva méregette a baglyot, majd lassan bólintott:
- Igazad lehet. Próbáljuk meg! - azzal nagy levegőt vett, és belekezdett a történet második felébe:

Ahogy már mondtam, pár évvel azután, hogy a fiú a lánynak ajánékozta a faragott bárányt, nagy háború tört ki a világban. Nagy, és nagyon ostoba háború. A fiú lelkesen vetette bele magát a harcba a "Haza", az "Igazság" , "Becsület" és hasonló nehezen megfogható, de sok mindenre jól felhasználható valamik védelme érdekében, de hamar kiderült, hogy  ő erre alkalmatlan. A csatatéren csak hozzá hasonló fiúkat látott. Ellenük kellett harcolnia,  akik hozzá hasonlóan rémültek és tanácstalanok voltak, aztán rémültek és sebesültek, végül csak csendes halottak.
Tudom, mert ott voltam.
Láttam, hallottam, szagoltam.
A lány búcsúzáskor a fiúnak adta a faragott bárányt, hogy vigyázzanak egymásra. És az a bárány - de hiszen ezt már réges - rég tudjátok -, én voltam. Akkor kaptam lovagi rangot, és vele  a Sir Barick nevet, bátorságomért és hűségemért, hogy csatába kísérem a fiút. Későn derült ki mindkettőnk számára, hogy a történteknek több köze volt az őrülethez, mint a bátorsághoz. De addig sok csatát megjártunk ketten, sok fájdalmat elviseltünk, és kelleténél többet láttunk. Amikor épp nem harcoltunk,  vagy előre- majd visszavonultunk, akkor fényképeztünk. A fiú vakmerően osont a frontvonalak között oda - és vissza az elhagyott harctereken, és csak kattintgatta a masináját. Borzalmasan gyönyörű képeket készített, míg én meglapultam a zubbonya zsebében, és ha nagyon féltem a szememre húztam a füleimet, és ki se dugtam az orromat. Maradhattam volna a szálláson is, viszonylagos biztonságban, de megígértem a lánynak, hogy egy pillanatra sem hagyom el a fiút, így hát vele tartottam. A fiú azért fotózott, mert meg akarta mutatni mindenkinek, hogy mivé lesz végül a háború, de hiába járták be a képek a világ összes újságját, a világ csak háborúzott tovább.
Aztán egy nap akna robbant nem messze tőlünk, és egy időre megszűnt létezni a világ. Katonai kórházban ébredtem, egy fém éjjeliszekrényen ücsörögve, és kiderült, hogy csodával határos módon egyetlen szőröm szála sem pörkölődött meg. Körülöttem minden csupa fehér volt, és fertőtlenítő meg fájdalom- és elkeseredés szagú. Mellettem az ágyon a fiú feküdt sápadtan,  szemmel láthatóan élve, és a plafont bámulta.  Megkönnyebbültem, hogy él, és próbáltam a  közelébe férkőzni, de az éjjeliszekrény tele volt üvegcsékkel, mindenféle kacattal és lim-lommal, meg se tudtam mozdulni. Így a szekrényke tetejéről szólongattam a fiút, de ő rám se hederített.
- Psszt! Psszt! Hé, fiú! Hahó - próbálkoztam és próbálkoztam. Nem féltem, hogy  valaki észrevesz, mert az ágyat és az éjjeliszekrényt függöny választotta el a kórterem többi részétől. Sajnos nem jártam sikerrel. És később sem,  amikor a fiút, kárpótlásul elvesztett fél lábáért, egy mankóval és egy színes szalagos érmével hazaküldték a zöld szigetre, mondván: "Meggyógyult".
Pedig dehogy gyógyult! Nem értettem, hogy nem látja ezt rajtam kívül senki. Reméltem, hogy a zöld szigeten a lány majd észreveszi a bajt, és meggyógyítja a fiút, de nem így történt. Nem a lány hibája volt, ő megtett mindent. Napokig ült a fiú kis házának zöld ajtaja előtt, hol csendben, hol kiabálva és az ajtót verve, hol halkan kérlelve, hogy engedje be. De a fiú nem törődött vele. A lány is, én is, és mindenki más, sőt még saját maga is olyan volt számára, mint egy darab halott kő.
Akkor már biztos voltam benne, hogy nem hall engem. Többé már nem.
Sok év telt el így. A lány elköltözött,  ki tudja, mi lett vele,  a faluból város lett,  és csak egyvalami maradt a régi. A fiú, akit már senki sem szólított fiúnak, hanem Mr-nek, tovább fényképezett. Szenvedélyesebben és szebben, mint valaha. Azt hiszem, már csak a masina ablakán keresztülnézve látta és hitte el, hogy a világ él.
Nagyon híres fotós lett, és nem csak a képei, de ő is bejárta a világot, keresztbe - kasul. Hírnév, pénz, rajongás, szerelem-féle hazugság és csillogás járt a nyomában, és valami oknál fogva én. Talán csak mert  egyszer régen megígértem a lánynak, hogy nem hagyom el. Eleinte addig - addig ügyeskedtem, hogy mintegy véletlenül belepottyantam a hátizsákjába, bőröndjébe, kabátja zsebébe. Később már ő maga vitt mindenhova, talán megszokásból. Elképzelhetetlenül sokfelé jártunk, a föld legszebb és legérdekesebb helyein, de sehol sem volt maradásunk, sehol sem volt otthonunk. Szép volt, és nehéz az élet a fiúval.
Sok - sok év után, a fiú egy váratlan döntése nyomán fáradtan, és egyedül tértünk vissza a zöld szigetre, a zöld ajtós kicsi házba. Nem jött velünk senki, sem barát, sem irigy, sem szerelmes. Nem értettem a dolgot, míg egy este a fiú kabátja zsebébe tett, és kiballagtunk az ősöreg temetőbe, egy fiatal sírhoz. A lány sírjához.
A fiú csak ott kezdett sírni, és elsírta sok év rabságba zárt könnyét. A harcmezők könnyeit, saját nyomorúságai könnyeit, az eldobott szerelemét és az elvesztegetett évekét. Aztán mikor rám nézett, már tudtam, hogy újra hall engem, mintha a könnyek nem csak a látását, de a hallását is meggyógyították volna.
Sir Barick elmélázva rágicsálta bal füle végét:
- Tudjátok, fura szerzetek az emberek. Szélbe szórják az életüket, aztán nem értik, hogy fájhat úgy egy ócska, faragott bárány tekintete, hogy a szemétbe kell hajítani, ha valahogy tovább akarnak élni.
Sam zavartan krákogott és a csőre tövét kaparászta szárnyával. Persze az is lehet, hogy pár szemtelenül tolakodó könnycseppet próbált így leplezni. A többiek megilletődötten hallgattak.
- No, de minden jó, ha a vége jó! - kiáltott Sir Barick erőltetett vidámsággal, látva, hogy igencsak gyászosra fordult a közhangulat - Hiszen most már itt vagyok köztetek, a lehető legjobb helyen.
- Igaz, igaz! Így van! - helyeseltek nagy örömmel a félők, megkönnyebbülve, hogy nem kell mondaniuk semmit. Hiszen nem is tudtak volna.
Egy darabig még csacsogtak erről - arról, a különös nagyvilágról,  sután megveregették Sir Barick hátát, aztán lassanként eltünedeztek, ment mindenki a maga dolgára. Csak Zsálya sertepertélt továbbra is a bárány körül.
- No mit akarsz, kis manó? Bökd ki nyugodtan! - billentette meg a fülét Sir Barick.
- Csak tűnődtem - zuttyant mellé Zsálya a szekrénykére - Vajon nem csak az emberek, hanem a többi szerzet, akár a házimanók is tudnak ilyen buták lenni, hogy felcserélik az életet a halállal?
- Hmmmmm! - mondta Sir Barick, és mélyen elgondolkozott. Aztán elaludt.
Zsálya vigyázva, hogy fel ne ébressze barátját, felkapaszkodott a lakótornyába és sorra vette, kiket fog meglátogatni, ha egyszer hazajut a régi otthonába.