A manóvarázs titka

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kis házimanó lány, akit úgy hívtak, Zsálya. Egészen aprócska volt, akkorka csak, mint egy babszem. De ha nagyon kihúzta magát, és nyújtózkodott, ameddig csak bírt, majdnem akkorának tűnt, mint egy kisebbfajta eper. A hasonlóság annál is inkább állt, mert ruhája, cipője, de még hegyes manósipkája is piros volt, mint az édes eper. Csak vidám copfjai voltak szőkék, mint az augusztusi búza, igaz, hogy azokban is piros szalag lifegett.

Zsálya a nagyvárosban lakott, egy óriási nagy emeletes ház pöttöm kis lakásában, a három és feledik emeleten, a lépcsőfordulótól balra. Amilyen kicsi, olyan derűs és napfényes volt ez a lakás, szép zöld bejárati ajtóval, telis-tele virágokkal, könyvekkel, barátságos zugokkal, plüssmackókkal és egyéb csacska játékholmikkal, amik esténként felébredtek, és titkos titkokat sugdostak egymásnak nappali álmaikról. Rajtuk kívül még ketten, egy emberfiú és egy emberlány voltak a pöttöm lakás hivatalos lakói, akik napközben dolgoztak, vagy tanultak valahol messze a városban, éjszaka meg többnyire aludtak. Egyszóval, nem sokban zavarták a virágok és a játékok titkos, nappali életét.

Itt teljesített hát házimanói szolgálatot Zsálya. Tett – vett, szöszmötölt, néhol letörölte a port, néhol elmaszatolta,máshol meg odakente. Gondoskodott róla, hogy egyetlen könyv, villanykörte, csecse – becse, törött toll, fél pár zokni se porosodjon elhagyatva valamelyik sarokban, ezért időről időre az emberek keze ügyébe toligálta rég elfeledett tárgyaikat. Csak a két ember nem tudta soha, hogy hol van az a pont ott, így hol az ollót keresték égre – földre, hol a tűt, máskor meg a szemüveget és a ceruzát, és persze ha ezt a kettőt megtalálták, akkor a ceruzahegyezőnek kelt lába, de leggyakrabban természetesen a kulcsoknak. Aztán vagy nagyot nevettek, vagy éppen zsörtölődtek, amikor a legképtelenebb helyeken találták meg a keresett holmit.

Zsálya tehát pakolászott, ahogy rendes, tisztességes, házimanóhoz illik. Megcsinált azonban más, kevésbé hasznos dolgokat is, amik nem feltétlenül tartoznak egy házimanó szigorúan vett feladatai közé. Például lekapcsolta a villanyt, becsukta az ablakokat, kikapcsolta a kávéfőzőt vagy a rádiót, ha az emberek a szokásos napi rohanásban elfelejtették valamelyiket, mikor elmentek otthonról. Hétvégente pedig kifényesítette a napfényben fürdő porszemeket, szivárványt lopott a szoba falára, bodorított egy kicsit a reggeli kávé illatán, megszámolta a lekvárosüvegeket a spájzban, ellenőrizte a szobanövények növekedését, és ha éppen virágozni készültek, biztatásul meg is ölelgette őket. Végül minden áldott nap kihúzott egy szálat az előszobában lassan feslő rongyszőnyegből, mérve az idő múlását.

Így folyt ez már vagy három éve, noha Zsálya megbízása csak három hónapra, a főállású házimanói képesítéshez szükséges önálló gyakorlat idejére szólt. Csakhogy a kis manó tanonc, aki a korábbi vizsgafeladatokat mintaszerűen megoldotta, és minden különösebb nehézség nélkül haladt a teljes jogú házimaóvá válás útján, az utolsó pillanatban elkövetett egy szarvashibát. Elvesztette a manósipkáját! Azt a kis hegyes pirosat, amit minden manó köteles állandó jelleggel, éjjel – nappal, munka és pihenés közben is a feje búbján tartani. Sőt nem csak egyszerűen kötelessége, hanem ez az első számú legfontosabb manószabály, amit be kell tartani: „Fejedről sipkádat el ne hagyd, mert sipka nélkül nem manó a házimanó!”

Zsálya mindig nagy gonddal betartotta ezt a szabályt, hanem első gyakorlati hetének utolsó napján történt egy váratlan galiba. A pöttöm kis lakás ember lakói – akik természetesen a második számú legfontosabb manószabály szerint mit sem sejthettek rendkívüli lakótársukról – a vártnál korábban érkeztek haza. Zsálya épp a hálószobában tevékenykedett, mikor meghallotta a zárcsörgést. Ijedten besuttyant az ágy alá, majd nyomban ki is suttyant, mert házimanótól szokatlan módon rosszul tűrte a szűk és sötét helyeket. Így egyik rémületből a másikba esve villámsebesen, gyorsvonatként zakatoló szívvel kapaszkodott fel a könyvespolc legtetejére, és bújt el a vaskos lexikonok mögött. Ki sem mozdult onnan a nap hátralevő részében, míg az emberek végül lekapcsolták a villanyokat, és aludni tértek.

Csak ekkor merészkedett elő Zsálya, egészen elgémberedve a több órás kuporgástól, és óvatosan,nagy vigyázva leereszkedett a könyvespolcról, és szokásos rejtekhelye felé vette az irányt ami a nappaliban álló két méteres virágállvány legtetején lakó fikusz egyik alsó levele alatti zugban volt. Hanem ekkor érte csak a nagy riadalom! Nem volt meg a sipkája. Nem volt sehol. Sem a fején, sem a kezében, sem az orra hegyére akasztva, sem a cipője sarkához tapadva, és nem volt sem a könyvespolc tetején a vaskos lexikonok mögött, sem a földön heverve, sehol a lakásban. Az ébredező játékok sem látták sehol, hiába kutatták, keresték mindenhol.

Elszontyolodott Zsálya, és vele szomorkodtak a játékok is, mert tudták mit jelent, ha egy házimanó elveszíti a manósipkáját: Nem tud többé varázsolni! Hiszen köztudott, hogy a házimanó a sapkájában tartja a varázserejét. Minél hegyesebb és hosszabb a sipka csúcsa, annál több varázserő szorult belé. Ám ha elveszik a sipka, kiszökik a varázserő, tartja a manó mondás. És bizony az a manó, aki nem tud varázsolni, nem lehet teljes jogú házimanó, csak közönséges, kósza csavargó, aki ott húzza meg magát, ahol tudja, és ahonnan a ház, vagy lakás varázstudás híján nem teszi ki a szűrét. Nem sok ház tűr meg a falai között holmi varázserő nélküli, jött – ment manót, különben a saját jó hírét teszi kockára.

Sírt, sírdogált egy kicsit Zsálya, meg szipogott és az orrát dörgölte pirosra a ruhája ujjával, aztán nagyot sóhajtott, kevéske holmijából batyut kötött, és az ajtó felé vette az irányt.

- Hova, hova, kicsi manó? - állította meg a pöttöm lakás.

- Elbujdosok – motyogta a manó lógó orra alá. – Itt nem maradhatok, haza nem mehetek szégyenszemre, hát világgá megyek.

- Merre mennél Zsálya, és meddig? Ne csacsiskodj! - korholta a lakás – Maradj szépen itt, és tedd, amit eddig.

- De hát nem vagyok többé házimanó, nem tudok varázsolni! - zokogta Zsálya.

- Ugyan mire fel ez a nagy felhajtás a manóvarázs körül, hiszen mióta itt vagy, nem is használtad semmire. Még akkor sem, amikor megleptek az emberek, és te egy mozdulattal eltűnhettél volna, csak a fejedbe kellett volna húznod a sipkát, és kétszer pislognod.

Zsálya döbbenten bámult a zöld ajtóra, mert neki akkor, nagy ijedtségben egyáltalán eszébe sem jutott, hogy varázsoljon, pedig egy ilyen egyszerű varázslattal elejét vehette volna az egész galibának, és most boldogan hortyoghatna a rejtekhelyén.

- Most már biztos, hogy nem vagyok házimanónak való – ingatta a fejét elkeseredetten Zsálya, és lezuttyant a földre azzal a szilárd elhatározással, hogy ő most elsírja a világ összes könnyét, akármeddig is fog tartani, de a jólelkű, pöttöm lakás nem hagyta annyiban:

- No, Zsálya, ez még nem a világ vége. Szedd össze magad, és mars fel aludni a kis zugodba, különben nagyon fáradt leszel holnap. Hogy fogsz így reggel felkelni, és össze-vissza porolni, ahogy szoktál?

- De … - kezdte Zsálya.

- Semmi „de...”! - torkolta le a lakás – Mától fogva én vagyok a te otthonod, amíg rendesen és szorgalmasan teszed a dolgod, amit a házimanók szoktak, varázslat ide, vagy oda. Megegyeztünk?

- Meg – bólintott a manó hálásan, és egy szempillantás alatt behúzódott alvóhelyére, nehogy a lakás meggondolja magát.

Ettől kezdve itt éldegélt Zsálya, tette, amit egy házimanónak tennie kell, csak éppen varázslat nélkül. Meg is állapította, hogy varázslattal sokkal egyszerűbb lenne kifényesíteni a lámpaburákat, mint hetente felkapaszkodni a magasba, és aztán prüszkölni a lehulló portól.

Eltelt így három év, és a lakás, a játékok és a virágok, de még a tartózkodó, hallgatag könyvek is, nagyon megszerették Zsályát, Zsálya pedig őket. Gyakran üldögéltek együtt reggelente, ki-ki a maga kedvenc helyén lógázva a lábait, és beszélgettek a világ dolgairól, meg manóügyekről, amik így – úgy eljutottak hozzájuk. Sokszor tanakodtak azon is, hová tűnhetett Zsálya manósipkája, de nem tudtak rájönni. Mígnem egy alkalommal, az egyik vén játékmedve meg nem kérdezte:

- Mondd csak, te hebehurgya ifjú manó, nem lehet, hogy leesett a szöszke fejedről, mikor bemenekültél az ágy alá, és három éve ott porosodik valahol?

- Az nem lehet – sápadt el Zsálya még csak a gondolatától is annak, hogy ott lehet a sipkája egy sötét, szűk sarokban az ágy alatt, és neki oda kéne merészkednie érte, ha vissza akarja szerezni a varázserejét, és vele házimanó-becsületét. - Nem, nem – ingatta a fejét -, ott biztos nincs.

- Na de miért vagy ebben olyan biztos? – kérdezte egy kotnyeles gumicsirke.

- Csak – zárta le a vitát a manó, és tüntetően elvonult az egyik szekrénytetőre pókhálót fényesíteni.

Ettől kezdve azonban gyakran fordultak a gondolatai az ágy alatti sötét zugok felé, még álmodott is róluk. Volt, hogy egész nap az ágy lába körül téblábolt, de csak nem merészkedett be. A vén medve fejcsóválva figyelte:

- Ej, ej, kis butuska – gondolta magában. – Olyan fiatal még, és nem tudja, hogy a sötétben nincs semmi, amitől félni kellene. Minden ijesztő dolog bennünk lakik – de végül hangosan sose mondott semmit.

Aztán egy nap Zsálya összeszedte minden bátorságát, és behatolt a legfélelmetesebb helyre, amit el tudott képzelni: az ágy alá. Persze nem magáért tette. Ha csak arról lett volna szó, hogy kihozza-e a sipkáját, vagy sem, eltéblábolt volna az ágy lába körül, míg a világ világ, s még egy nap. Az történt azonban, hogy a vén medve, megelégelve a kis manó tétovaságát, és visszaemlékezve kalandos ifjúkora felfedező útjaira, elhatározta, hogy megkeresi azt a piros sipkát. Csakhogy sok év megfordult már azóta a medve lába alatt, bundája megkopott, elvásott, ő maga egyre nehézkesebben mozgott, és ahogy haladt az ágy alatti sötét birodalom mélye felé, bal lába beleakadt egy rég ottfeledett fényképalbum vasalt sarkába, és felhasította azt.

- Jaj, jaj, jaj! - jajongott a medve sebesülését szorongatva, mire az egész lakás apraja – nagyja összefutott a hálószobában.

- Mi történt? - kérdezték mind egyszerre.

- Megsebesültem – nyögte a medve elhaló hangon.

- Ki tudsz jönni? - érdeklődött aggódva a lakás.

- Nem. Nem tudok lábra állni. Segítsetek!

- Segítünk, segítünk, persze, csak tarts ki! – mondták mind – De miért is mentél be oda?

- Meg akartam keresni a manó sipkáját – jött a válasz, mire vádló tekintetek szegeződtek Zsályára, aki fülig vörösödött zavarában és szégyenében. Aztán dacosan felszegte a fejét:

- Majd én kihozom a medvét!

- De el sem bírod, olyan pöttöm vagy!

- És különben is, félsz a sötét helyeken.

- Értesz te egyáltalán a sebkezeléshez?

- Amúgy is miattad van az egész, eleget tettél már ez ügyben - ellenkeztek mind feldúltan, mert egyszerre voltak tanácstalanok, és féltették öreg barátjukat a medvét, meg Zsályát is. De a manó nem tágított:

- Házimanó vagyok, bármire képes vagyok! - jelentette ki öntudatosan, aztán felgyűrte ruhája ujját, és begyalogolt a sötétbe. A lakás csendesen és büszkén mosolygott kis védence után.

Odabent aztán hamar inába szállt Zsálya bátorsága, de már nem fordulhatott vissza. Örült inkább, hogy senki sem látja, ahogy reszket a térde, mint a kocsonya. Mély levegőt vett, és igyekezett, hogy legalább a hangja ne remegjen:

- Hol vagy, medve, merre menjek?

- Itt, itt, középtájon. A lappadt focilabdától balra, a fotóalbum mellett.

- Jól van, megyek már, tarts ki! - bíztatta a medvét, és egyben magát is a kis manó, ahogy lassan araszolt előre a sötétben. - Bárcsak varázsolhatnék egy kis fényt! – sóhajtott magában, de nem állt meg ezen tépelődni, csak összeszorította a fogát, és halad előre. Végül óráknak tűnő percek után elért a medvéhez, aki hátát egy cipősdoboznak támasztva ült, és a sérülését vizsgálgatta:

- Elég csúnya – jegyezte meg együttérzőn Zsálya, és kissé megkönnyebbült, hogy már nincs egyedül. Így már nem is félt annyira.

- Az – bólintott a medve.

- Mit csináljunk? Ha a vállamra támaszkodsz, együtt ki tudunk menni?

- Ha a válladra támaszkodok, összelapítalak, olyan kicsike vagy - zsörtölődött a medve – Nem tudott volna valaki erősebb jönni?

- Én rettenetesen erős vagyok – húzta fel az orrát Zsálya – Gyere! - azzal átvetette a vállán a medve mancsát, és megindultak.

- Au! - mondta a medve az első lépés után, és lecsüccsent. – Nagyon fáj, Zsálya, ez így nem fog menni.

Zsálya tanácstalanul húzogatta a copfjait. Mi tévő legyen? Ha most lenne varázsereje, egy szempillantás alatt kivarázsolná magukat innen, vagy meggyógyítaná a medvét. Vagy a kettőt egyszerre. Nagyon, nagyon szeretett volna segíteni. Lehunyta a szemét, és kicsi szíve minden erejével arra gondolt, bárcsak meg tudná gyógyítani barátja fájós lábát.

- Ejha! - füttyentett meglepetten a medve – Ezt meg hogy csináltad?

- Mi az? Mi történt? - nyitotta ki a szemét Zsálya.

- Meggyógyult a lábam! És jobb, mint új korában. – nyújtogatta immár tökéletesen ép bal lábát a medve, majd felkapta Zsályát, és már szaladt is ki az ágy alól, ugrándozva és bolondozva örömében.

- Állj, állj, állj! - kiáltott a fülébe Zsálya, mert a szeme sarkába villant egy ismerős holmi. Lecsusszant a kicsusszant a medve mancsai közül, és kirángatott valami pirosat a fényképalbum alól – A sipkám! - emelte magasba diadalmasan, és kézen fogva táncolt ki az ágy alól a medvével, ahol – miután minden kérdésre legalább háromszor válaszoltak, és az egész történetet vagy ötször elmesélték, nagy lakomát csaptak a vén medve megmenekülése, Zsálya bátorsága és a manósipka előkerülése alkalmából. A nagy vidámságra csak az vetett árnyékot, hogy Zsályának, aki sipkája birtokában immár ismét igazi házimanó tanonc volt, hamarosan el kell hagynia őket, hiszen sokszorosan letöltötte gyakorlati idejét, megszolgálta, hogy igazi házimanó legyen belőle egy képességeinek megfelelő, patinás, büszke házban.

Zsálya csak somolygott magában, és két hónap múlva, miután letette utolsó vizsgáit és kézhez kapta kitűnő minősítésű házimanói oklevelét, bekopogott a pöttöm kis lakás zöld ajtaján mint annak teljes jogú, örökös házimanója. No, ezt a meglepetést aztán három napig ünnepelték a lakók a zöld ajtó mögött!

Zsálya hosszú évekig szolgált a pöttöm kis lakásban, és bearanyozta annak minden lakójának napját. Ki tudja, talán még most is ott él, és minden adandó alkalommal elmondja bárkinek, legyen az manó, vagy másféle szerzet, öreg vagy fiatal, esetleg kortalan, hogy a varázslat nem a manósipkában, hanem a manószívben lakik.

Vége