A Kósza Szél és Zsálya a Kiserdő közepén találkoztak, a legmagasabb nyárfa csúcsán. Nem éppen megszokott hely egy házimanónak, de Zsálya sem volt az az átlagos házimanó, sőt éppenséggel különc. No nem nagyon, csak épp annyira, hogy a többi házimanó kissé furcsán nézzen rá, neadjisten' azt mondja rá: álmodozó.
Nem sok jót jelent házimanó körökben ez a jelző. A házimanók ugyanis komoly, dolgos, kissé földhözragadt lények, nem kedvelik a magasságot. Ezért olyan porosak mindig a szekrénytetők, meg a legfelső polcokon tárolt könyvek és csecsebecsék. A manók csak piros betűs és sátoros ünnepek környékén merészkednek ilyen magasra, hogy sitty - sutty eltüntessék az ujjnyi vastag port, aztán már ereszkednek is sebesen lefelé, mert félnek, hogy beleszédülnek a veszedelmes mélységbe.
Nem így Zsálya, akit kifejezetten vonzott a magasság, és a magasból feltáruló mélység és tágasság. Így a dombok közti völgyben elhasaló kis falu majdnem legutolsó házikójában, ahol népes családjával élt, hamarosan rá hárult minden magaslati munka. Például a fölös számú zugpókok kiebrudalása - egy sarokban bőven elég egy is jelszóval -, és főként a porolás. Nem is volt még egy ház az egész faluban, ahol ilyen tiszták voltak a szekrénytetők! Igaz, hogy a hírek szerint olyan ház sem volt még egy a faluban, ahol házimanók laktak. Egész egyszerűen azért, mert a lakóik nem hittek a bennük. Ki a manó akar olyan helyen lakni, ahol nem hisznek benne?!
Zsálya szerette a ház körüli teendőket, és egyáltalán nem érezte munkának, inkább szórakozásnak, ahogy a házimanók általában. Fütyörészve végezte a szokásos napi manódolgokat a többiekkel együtt: kifényesítette a napfényben fürdő porszemeket, szivárványt lopott a szoba falára, bodorított egy kicsit a reggeli kávé illatán, felügyelte a szobanövények növekedését, virágzáskor biztatásul megölelgette őket, megszámolta a lekvárosüvegeket a spájzban, ellenőrizte a konyhaszekrényben lakó szú percegésének ütemét, és mindennap kihúzott egy szálat az előszobában lassan feslő rongyszőnyegből, mérve az idő múlását. S ha mindennel megvolt, felmászott a háztetőre, leült a kémény tövébe és bámulta a bárányfelhőket. Vagy történeteket talált ki messzi városokról, a szivárvány végénél lakó manónépségről, esetleg arról, hová tűntek a manók a falu többi házából. Sőt, egyszer még festett is. Kölcsönkérte a kerti manók festékeit, amivel a tavaszi virágokat meg az őszi faleveleket mázolják színesre, elcsente a borotválkozótükröt a fürdőszobából, és egy jegyzetfüzetből kitépett lapra lefestette saját magát, ahogy a tükörben látta. A képnek azt a címet adta, hogy önarckép.
Hát ilyesmikért mondta rá többi manó, hogy furcsa, neadjisten' álmodozó. Egy átlagos házimanó ugyanis azon ritka alkalmakkor, amikor nem dolgozik és nem alszik, elvonul egy csendes, rejtett zugba és némi szundikálással rápihen egy kicsit az alvásra vagy a soron következő házimunkára. Ilyenek ezek a házimanók.
Abban is különleges volt Zsálya, hogy szeretett az erdőben kószálni. Valamire való házimanó a legritkább esetben lépi át háza küszöbét, és a kertkapuig is csak vészhelyzetben merészkedik el, de annál távolabb soha. Úgy hiszik ugyanis, minél messzebbre távolodnak a háztól, amiben élnek, annál inkább gyöngül a varázskötelék, ami összefűzi a manót a házzal. És ha egyszer ez a kötelék elszakad, a manó nem tud visszatérni. A szakítás végleges. A ház elfeledkezik róla, nem ismeri meg többé, és nem engedi küszöbön belülre. A szegény manó kitaszított hajléktalanná válik pont úgy, mint amikor a ház lakói nem hisznek már benne.
Néha - néha megesett, hogy egy rendkívül vendégszerető, vagy különösen magányos ház befogadott egy kóbor manót, de talán minden szökőévben egyszer ha előfordult ilyesmi még a régi időkben is, manapság pedig egyre ritkábban. A házak magukba fordultak és bizalmatlanok lettek, az emberek meg egyre kevésbé hittek a felfoghatatlanban. Nehéz idők, szomorú idők egy házimanónak.
Azt beszélik, a kerti manók is házimanók voltak valaha, csak valamilyen módon, - kényszerből, vagy baleset folytán-, elszakadtak az otthonuktól, és új megélhetést, új barátokat, új családot kellett keresniük, ha életben akartak maradni.
A kerti manók nem ismerik ezt a történetet. Amelyik meg ismeri, csak legyint rá, mert az olyan szabadságszerető nép, mint a kerti manók, hogyan származhatna a házhoz kötött házimanóktól? Nevetséges feltételezés.
Nem sok jót jelent házimanó körökben ez a jelző. A házimanók ugyanis komoly, dolgos, kissé földhözragadt lények, nem kedvelik a magasságot. Ezért olyan porosak mindig a szekrénytetők, meg a legfelső polcokon tárolt könyvek és csecsebecsék. A manók csak piros betűs és sátoros ünnepek környékén merészkednek ilyen magasra, hogy sitty - sutty eltüntessék az ujjnyi vastag port, aztán már ereszkednek is sebesen lefelé, mert félnek, hogy beleszédülnek a veszedelmes mélységbe.
Nem így Zsálya, akit kifejezetten vonzott a magasság, és a magasból feltáruló mélység és tágasság. Így a dombok közti völgyben elhasaló kis falu majdnem legutolsó házikójában, ahol népes családjával élt, hamarosan rá hárult minden magaslati munka. Például a fölös számú zugpókok kiebrudalása - egy sarokban bőven elég egy is jelszóval -, és főként a porolás. Nem is volt még egy ház az egész faluban, ahol ilyen tiszták voltak a szekrénytetők! Igaz, hogy a hírek szerint olyan ház sem volt még egy a faluban, ahol házimanók laktak. Egész egyszerűen azért, mert a lakóik nem hittek a bennük. Ki a manó akar olyan helyen lakni, ahol nem hisznek benne?!
Zsálya szerette a ház körüli teendőket, és egyáltalán nem érezte munkának, inkább szórakozásnak, ahogy a házimanók általában. Fütyörészve végezte a szokásos napi manódolgokat a többiekkel együtt: kifényesítette a napfényben fürdő porszemeket, szivárványt lopott a szoba falára, bodorított egy kicsit a reggeli kávé illatán, felügyelte a szobanövények növekedését, virágzáskor biztatásul megölelgette őket, megszámolta a lekvárosüvegeket a spájzban, ellenőrizte a konyhaszekrényben lakó szú percegésének ütemét, és mindennap kihúzott egy szálat az előszobában lassan feslő rongyszőnyegből, mérve az idő múlását. S ha mindennel megvolt, felmászott a háztetőre, leült a kémény tövébe és bámulta a bárányfelhőket. Vagy történeteket talált ki messzi városokról, a szivárvány végénél lakó manónépségről, esetleg arról, hová tűntek a manók a falu többi házából. Sőt, egyszer még festett is. Kölcsönkérte a kerti manók festékeit, amivel a tavaszi virágokat meg az őszi faleveleket mázolják színesre, elcsente a borotválkozótükröt a fürdőszobából, és egy jegyzetfüzetből kitépett lapra lefestette saját magát, ahogy a tükörben látta. A képnek azt a címet adta, hogy önarckép.
Hát ilyesmikért mondta rá többi manó, hogy furcsa, neadjisten' álmodozó. Egy átlagos házimanó ugyanis azon ritka alkalmakkor, amikor nem dolgozik és nem alszik, elvonul egy csendes, rejtett zugba és némi szundikálással rápihen egy kicsit az alvásra vagy a soron következő házimunkára. Ilyenek ezek a házimanók.
Abban is különleges volt Zsálya, hogy szeretett az erdőben kószálni. Valamire való házimanó a legritkább esetben lépi át háza küszöbét, és a kertkapuig is csak vészhelyzetben merészkedik el, de annál távolabb soha. Úgy hiszik ugyanis, minél messzebbre távolodnak a háztól, amiben élnek, annál inkább gyöngül a varázskötelék, ami összefűzi a manót a házzal. És ha egyszer ez a kötelék elszakad, a manó nem tud visszatérni. A szakítás végleges. A ház elfeledkezik róla, nem ismeri meg többé, és nem engedi küszöbön belülre. A szegény manó kitaszított hajléktalanná válik pont úgy, mint amikor a ház lakói nem hisznek már benne.
Néha - néha megesett, hogy egy rendkívül vendégszerető, vagy különösen magányos ház befogadott egy kóbor manót, de talán minden szökőévben egyszer ha előfordult ilyesmi még a régi időkben is, manapság pedig egyre ritkábban. A házak magukba fordultak és bizalmatlanok lettek, az emberek meg egyre kevésbé hittek a felfoghatatlanban. Nehéz idők, szomorú idők egy házimanónak.
Azt beszélik, a kerti manók is házimanók voltak valaha, csak valamilyen módon, - kényszerből, vagy baleset folytán-, elszakadtak az otthonuktól, és új megélhetést, új barátokat, új családot kellett keresniük, ha életben akartak maradni.
A kerti manók nem ismerik ezt a történetet. Amelyik meg ismeri, csak legyint rá, mert az olyan szabadságszerető nép, mint a kerti manók, hogyan származhatna a házhoz kötött házimanóktól? Nevetséges feltételezés.
Zsálya azonban nem törődött a mendemondákkal, és a mendemondák sem törődtek vele. Először csak a kertet fedezte fel családja hol aggódó, hol rosszalló megjegyzéseitől követve. Összebarátkozott a kerti manókkal, megismerkedett a kinti növényekkel és állatokkal. Aztán amikor a kert minden zegét-zugát ismerte, jobban mint a kerti manók, nagy levegőt vett és Zsupsz! átcsusszant a kertkapu alatti résen, és a szabad, vad világban találta magát. Egészen pontosan egy faluszéli ház előtti kis gyalogúton, amely lassan eltünedezve beleolvadt a szántóföldekre vezető földútba. Az út szinte bizsergette Zsálya pici lábait, ahogy nekiszaladt a búzamezőknek, majd kacskaringózva, elkeskenyedve, a messzi-messzi látóhatáron beleveszett a haragoszöld erdőbe.
Zsálya oda akart eljutni. A haragoszöld erdőbe. Persze volt annyi esze, hogy ezt nem mondta senkinek, sőt azt is eltitkolta, hogy járt a kertkapun túl. Az öreg falusi ház pedig olyan vaksi volt már, olyan feledékeny, emellett lágyszívű és omladozó, hogy nem számolta hány manó jár ki- és be a küszöbén, meg kertjének kapuján. Jöjjenek, csak, jöjjenek! - gondolta - Vagy épp menjenek, ha úgy tartja kedvük, csak ne csapjanak túl nagy ricsajt.
Zsálya nem csapott. Halkan járt, mint a gondolat. És hamarosan, egy holdvilágos éjjelen, míg a többiek aludtak, követte az út futását az erdő széléig, majd vissza. Fürgén és észrevétlenül, mint egy manó. Az erdőbe csak fokozatosan merészkedett be, éjjelről - éjjelre egy kicsit beljebb, hiszen még ő is tudta, érezte, hogy idegen földön és idegen, néha veszélyes lények között jár. De alig telt el egy nyár, Zsálya lombkoronától gyökércsúcsig feltérképezte a Kiserdőt és megbarátkozott a lakóival. Amelyikkel nem, az elől meg szépen kitért, hogy még véletlenül se keresztezze az útját. És minderről a többi házimanó mit sem sejtett, vígan szuszogtak éjjelente a ház különböző zugaiban.
A Kósza Szél nyár végére érkezett meg az erdőbe, egy hűvöskés éjjelen, pont mire Zsálya már szinte ugyanolyan otthonosan mozgott a Kiserdőben, mint a Házban. A szél felkavarta az út porát, fejest ugrott a fák koronájába és felborzolta a Legmagasabb Nyárfán ücsörgő Zsálya haját és szívét.
- Ki vagy te? Honnan jössz? - kiáltotta bele a szélbe Zsálya, de a válaszból csak annyit értett, hogy kssssz, ssssssssz.
- Hogy mondod? - kérdezett vissza.
- Ksssssssz Sssssssz - mondta a szél, kicsit nyomatékosabban.
- Kósza Szél? Ez a neved? - találgatta Zsálya - Honnan jössz? És hová igyekszel ennyire? Mesélj nekem! - nyagatta tovább a szelet az izgatott kis manó.
- Néssssszd meg! Elvisssssszlek - szisszent a szél, és egy pitypangbóbitát libbentett Zsálya elé. Ő azonnal megragadta, összezsugorodott könnyűre és picikére, és Huss! már repült is a szél szárnyán a pitypangvitorlással fel, és el. El, el, egyre távolabb a Kiserdőtől, a kis falutól, a Háztól és a családjától, és fel, fel, egyre feljebb, egészen a holdfénnyel bevont ezüstszürke felhőkig, hogy minden, ami eddig hozzá tartozott, amit ismert, szeretett, amitől félt, ami bosszantotta, kicsi lett. Láthatatlanul kicsi. Aztán elveszett az éjszakában.
Zsálya kiáltani próbált, hogy - Ne! Ne ilyen gyorsan és ne ilyen messzire! -, de a hideg levegő és a száguldás torkára fagyasztotta a szót. Inkább kapaszkodott, jó erősen. Egyik kezével a kis szélvitorlásba, másik kezével a sapkájába, nehogy elveszítse. Sapka nélkül csak fél manó a házimanó.
Sokáig utaztak együtt, és miután Zsálya legyőzte kezdeti riadalmát, elbűvölten hallgatta, ahogy a Kósza Szél távoli vidékekről suttogott, és figyelte, ahogy elsuhan alattuk és változik a táj éjjel és nappal, éjjel és nappal. A harmadik éjjel egy bődületesen nagy város közepére értek egy aprócska, zöld és barna gizgazzal borított mezőhöz. A szél ott nagyot sóhajtott, és letette Zsályát, mert elfáradt, majd egy szisszenéssel eltűnt.
Zsálya lehuppant a fűre és körülnézett. Sehol semmi élő, csak a fű, a hideg, a sötétség és távoli, idegen zajok. A kis manó összekuporodott, és rettenetes magányában álomba sírta magát.
Zsálya nem csapott. Halkan járt, mint a gondolat. És hamarosan, egy holdvilágos éjjelen, míg a többiek aludtak, követte az út futását az erdő széléig, majd vissza. Fürgén és észrevétlenül, mint egy manó. Az erdőbe csak fokozatosan merészkedett be, éjjelről - éjjelre egy kicsit beljebb, hiszen még ő is tudta, érezte, hogy idegen földön és idegen, néha veszélyes lények között jár. De alig telt el egy nyár, Zsálya lombkoronától gyökércsúcsig feltérképezte a Kiserdőt és megbarátkozott a lakóival. Amelyikkel nem, az elől meg szépen kitért, hogy még véletlenül se keresztezze az útját. És minderről a többi házimanó mit sem sejtett, vígan szuszogtak éjjelente a ház különböző zugaiban.
A Kósza Szél nyár végére érkezett meg az erdőbe, egy hűvöskés éjjelen, pont mire Zsálya már szinte ugyanolyan otthonosan mozgott a Kiserdőben, mint a Házban. A szél felkavarta az út porát, fejest ugrott a fák koronájába és felborzolta a Legmagasabb Nyárfán ücsörgő Zsálya haját és szívét.
- Ki vagy te? Honnan jössz? - kiáltotta bele a szélbe Zsálya, de a válaszból csak annyit értett, hogy kssssz, ssssssssz.
- Hogy mondod? - kérdezett vissza.
- Ksssssssz Sssssssz - mondta a szél, kicsit nyomatékosabban.
- Kósza Szél? Ez a neved? - találgatta Zsálya - Honnan jössz? És hová igyekszel ennyire? Mesélj nekem! - nyagatta tovább a szelet az izgatott kis manó.
- Néssssszd meg! Elvisssssszlek - szisszent a szél, és egy pitypangbóbitát libbentett Zsálya elé. Ő azonnal megragadta, összezsugorodott könnyűre és picikére, és Huss! már repült is a szél szárnyán a pitypangvitorlással fel, és el. El, el, egyre távolabb a Kiserdőtől, a kis falutól, a Háztól és a családjától, és fel, fel, egyre feljebb, egészen a holdfénnyel bevont ezüstszürke felhőkig, hogy minden, ami eddig hozzá tartozott, amit ismert, szeretett, amitől félt, ami bosszantotta, kicsi lett. Láthatatlanul kicsi. Aztán elveszett az éjszakában.
Zsálya kiáltani próbált, hogy - Ne! Ne ilyen gyorsan és ne ilyen messzire! -, de a hideg levegő és a száguldás torkára fagyasztotta a szót. Inkább kapaszkodott, jó erősen. Egyik kezével a kis szélvitorlásba, másik kezével a sapkájába, nehogy elveszítse. Sapka nélkül csak fél manó a házimanó.
Sokáig utaztak együtt, és miután Zsálya legyőzte kezdeti riadalmát, elbűvölten hallgatta, ahogy a Kósza Szél távoli vidékekről suttogott, és figyelte, ahogy elsuhan alattuk és változik a táj éjjel és nappal, éjjel és nappal. A harmadik éjjel egy bődületesen nagy város közepére értek egy aprócska, zöld és barna gizgazzal borított mezőhöz. A szél ott nagyot sóhajtott, és letette Zsályát, mert elfáradt, majd egy szisszenéssel eltűnt.
Zsálya lehuppant a fűre és körülnézett. Sehol semmi élő, csak a fű, a hideg, a sötétség és távoli, idegen zajok. A kis manó összekuporodott, és rettenetes magányában álomba sírta magát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése