Zsálya befejezte az evést, és zárásként egyesével lenyalogatta mind a tíz kis ujját, gondosan, alaposan, megfontoltan. Azután nyújtózott egy nagyot és pislogott hozzá párat. Mivel a pocakja pukkadásig tele volt, egyre hosszabbakat és laposabbakat pislogott, a feje meg lefelé kókadt. Nincs is jobb egy kiadós étkezés utáni szunyókálásnál, amolyan igazi házimanó módra! Zsálya némi fészkelődés után épp elvackolódott az eperlevelek árnyékában, mikor a háta mögül éktelen csögés, zörgés, dübörgés csapott le rá. A szemei kipattantak és tágra nyíltak, de ő maga nem mozdult, meg sem nyikkant. Dermedten várta, hogy akkor most rászakad az ég, vagy csak a böhöm nagy ház, vagy éppen egy morgószörny. Utóbbiban pedig már jó ideje nem is hitt, mióta kinőtt a pelenkásmanó korból. A morgószörnyek ugyanis rendre egészen közönséges, bár nem feltétlenül ártalmatlan dolgoknak bizonyultak, mint például porszívó, kávédaráló, fúrógép, mosógép és hasonlók.
Zsálya várt.
Nem történt semmi.
Levegőt vett.
Semmi.
Óvatosan hátranézett.
Sehol semmi és senki.
Gyanakodva felült, és körbekémlelt.
Minden nyugodt volt és csendes. Ugyanolyan, mint azelőtt.
Hopp! mégsem. A ház, amihez az epres erkély tartozott, eddig lehunyt redőnyökkel szunyókált, most azonban tágranyílt ablakszemekkel meredt a világba.
- A redőnyök, hát persze - állapította meg Zsálya, és belebámult a ház szemébe. Odabent árnyak mozogtak ide - oda, és hol felkapcsolódott egy lámpa, hol meg le. A kis manó elbűvölten nézte a reggeli fény - árnyék játékot, míg egyszercsak vége nem szakadt, és odabent csend lett, félhomály, és üresség. Vagy mégsem?
Zsálya feltápászkodott, lekecmergett a korlát rácsain és az erkélyajtóhoz óvakodott. Az üvegnek nyomakodva nézdegélt és hallgatózott, így majdnem hasraesett, mikor az ajtó kitárult:
- Bújj be!
Zsálya hadonászott egy picit a karjaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd megszeppenve piszkálgatta az orra hegyét.
- Tessék? Hogy mondtad?
- Csak annyi, hogy gyere be, ha van kedved. Kissé hűvös van ma odakint, így reggeltájt.
- Deeeee... - Zsálya tétovázott. Nem értette a helyzetet. Ez akkor egy meghívás? Egy igazi Meghívás? És ha átlépi a küszöböt, onnantól kezdve ide köti a manóvarázs? Már akkor, ha az ő esetében működik egyáltalán. Ezen Zsálya néha már korábban is komolyan elgondolkozott, hiszen rendes házimanó nem mászkál a Háza kertjében, csak ha nagyon muszáj. A Kapun meg aztán végképp nem lép ki, ellenben ő...! Hiszen tudjátok. És mi lesz a régi Házzal, ha most elfogadja a Meghívást? Mert bármilyen messzire került is, Zsálya még mindig érezte a vonzást, ami az Öreg Házzal összekötötte. Ez a láthatatlan fonál vezette haza minden csavargással töltött éjszaka után, és ha most úgy döntene, hogy bármilyen messze is van, bármilyen nehéz és veszélyes az út, de ő hazamegy, akkor ez a finom vonzás mindvégig csalhatatlanul mutatná az irányt.
Szerette ezt a köteléket, szerette a szinte kézzel tapintható, gyengéd hívást. Erőssé tette, mert így tudta, hogy van egy hely, ahová hazamehet. Nem akarta elveszíteni ezt a biztonságot. Talán a többi manó is ezt féltette, azért nem lépte át még a háza küszöbét sem? Ez lenne a házimanóvarázs?
Csakhogy Zsálya nem akart hazamenni. Most nem. Még nem. Azon túl, hogy fogalma sem volt, hogy induljon neki, mert gyalog lehetetlenségnek tűnt, egyre jobban élvezte a kalandot, és egyre jobban érdekelte a küszöbön túli világ. Főleg így jóllakottan. Bentről ugyanis titokzatos zúgás, mormogás, mocorgás, szöszmötölés hallatszott ki. Gyávább manó biztosan rég elszaladt volna, de Zsályát nem olyan fából faragták. Kifejezetten vonzotta a benti csendes nyüzsgés. Azt üzente, élet van odabent. Valami ismeretlen, titokzatos, keveseknek megmutatkozó élet. És Zsálya büszke volt rá, hogy a kevesek közé tartozik.
De még nem határozta el magát. Részben, mert fogalma sem volt róla, mi lesz, ha átlépi a küszöböt, részben, mert a Meghívó még csak nem is egy igazi ház volt, csak annak egy része. Egy rekesz, vagy mi, akiről ráadásul nem is tud semmit. Vagyis alig valamit. Csak annyit, hogy finom eper tenyészik az erkélyén. Igaz, hogy ez utóbbi határozottan pozitív semmiség.
A nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi pedig türelmesen várakozott, tágra nyitott ajtóval.
Zsálya ezalatt a küszöb előtt téblábolt. Ácsorgott egy picit a jobb lábán, aztán ácsorgott egy picit a bal lábán, hogy egyik se érezze elhanyagolva magát. Majd ugrándozott két lábon, billegett jobbra és balra, előre meg hátra, végül csak úgy véletlenül átbillent a küszöbön.
Bent volt.
Odabent.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Zsálya pislogott párat, míg a szeme megszokta a nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi a csoda fényviszonyait, és aztán felmérte a terepet. Tele volt élőkkel és félőkkel! Micsoda paradicsomi kis zug! Növények lógtak, kapaszkodtak, kúsztak és másztak mindenfelé. Egy üvegkalickában víz alatti dzsungel tenyészett, és az indák, levelek, göcsörtös faágak sűrűjében kis, színes halacskák kergetőztek. Az egyik sarokban mesebeli lakótorony állt, függőkerttel. A torony egyre csak emelkedett felfelé a földtől, minden szintjén más - más növény virított, és az utolsó előtti emeleten, szinte a plafont verdesve kék üvegből és aranyból emelt csillogó palota állt. Hamisítatlan Zsálya-lak, állapította meg Zsálya.
Más manót a frász tört volna ki az ingatagnak tűnő toronynak a látványától is, hát még akkor, ha eszébe jut, hogy oda néhanapján fel kell mászni, egészen a legtetejéig, és letörölni a port. Na neeeem! Persze az a manó, akit ilyesmin a frász tör ki, az nem Zsálya manó. Ő ugyanis izgatott sikkantással egy szempillantás alatt a torony tövében termett, egy másik szempillantás alatt pedig a csúcsán, onnan nézdegélt körbe, és vette számba Zug további érdekességeit. Mert úgy határozott, ez lesz a nem is igazi ház, vagy rekesz vagy mi neve: Zug, amit az illetékes, aki tulajdonképpen egy hétköznapi kis lakás volt név és hasonlók nélkül, elégedetten nyugtázott.
Zug mindössze két kis szobából állt, de minden talpalatnyi helyén zajlott az élet. A nyilvánvaló élőkön túl, mint a virágok és halacskák, lépten - nyomon félőkre bukkant Zsálya kutató manószeme. A tévé alatt gyapjas bari ücsörgött:
- Sir Barick, nyugalmazott báránytiszt - mutatkozott be katonás rövidséggel, majd elmélyülten kérődzött tovább az Időn, tudomást sem véve a körülötte zajló eseményekről.
- Zsálya, házimanó - viszonozta tisztelettudóan Zsálya.
- Uhuhu, na persze, házimanó. Hiszi a piszi - jött egy szkeptikus hang valahonnan fentről, és Zsálya a hang tulajdonosaként a szemközti ajtó fölött polcon ücsörgő nagyfejű, karikaszemű baglyot azonosította be. A madár viasztollait enyhén felborzolva, mereven bámult a manó szemébe, hogy az egészen zavarba jött.
- Hát izé, bocsánat. De én tényleg...
- Persze, persze, házimanó vagy - pattintott türelmetlenül a csőrével a viaszbagoly, és gúnyosan megrázta a feje tetején fityegő kanócot - Majd el is hiszem. Köztudott, hogy a házimanók nagymúltú, patinás kúriák, kastélyok és udvarházak lakói, és kihaltak úgy nagyjából a sárkányokkal egyidőben.
- Pfhűűűűűű! Kikérem magamnak! - fújtatott egy zöldtarajos kicsi sárkány valahol földközelben, hogy csak úgy pattogtak a haragos szikrák az orra hegyén. - Méghogy kihaltunk! Akkor én mi vagyok? Kerámiadísz?
- Pontosan - vágott vissza a bagoly.
- Te meg gyertyabáb! - replikázott a sárkány.
- Pontosan - nyugtázta fennhéjázva a bagoly, mintha ez lenne a világ legtiszteletreméltóbb foglalkozása, minthogy szerinte az is volt, máskülönben ő biztosan nem egy gyertya lenne.
- Gyerekek, gyerekek, nyugalom - kukkantott ki a szemközti ajtón, mint kiderült a hálószoba ajtaján, egy laposképű, csibészes nézésű bagoly - Vegyetek vissza a hangerőből, így nem tudunk aludni. Amúgy Sanyi vagyok - kacsintott rá Zsályára - Sanyi, a párnabagoly. Az a viaszmerev fajtárs ott fent Sam. Ne is foglalkozz vele, jellemzően fennhordja a csőrét. Fenn a felső polcon - tette hozzá, és jót kuncogott saját viccén, miközben Sam berzenkedve borzolta a tollait és méltatlankodva pislogott. - Az a kormos orrú, punk frizurás gyík ott a sámlin pedig Funky, német bevándorló és hangulatjavító mécses.
- Funke - javította automatikusan a kicsi sárkány.
- Felőlem, bár annak semmi értelme - forgatta a szemeit Sanyi, a bagoly - Isten hozott Zugban, Zsálya! Tetszik, ahogy elnevezted a mi kis otthonunkat. Kedvemre való házimanó vagy, remélem, köztünk maradsz egy darabig. Maradnék még én is, és barátkoznék, meg ilyenek de sürgős szunyókálni valóm van harcostársaimmal, a medvékkel. Ugyanis lakik itt még velem két medve: Maci Úr, az óriás barna, és Arkt Úr, a mini jeges. Ha erre jársz, majd bemutatom őket is. No, viszlát gyerekek, és kisebb hangzavart, ha kérhetem. Sűrű volt az éjszakai műszak, el kellett űznünk egy rakat erőszakos rémálmot. Brrrrr! - azzal becsapta a szobaajtót és eltűnt.
Zsálya azt sem tudta, hová legyen, ide - oda kapkodta a fejét a parázs vitát figyelve. Nem járt még lakásban, ahol ennyi félő lett volna, igaz, nem is járt még lakásban. Csak az Öreg Házat ismerte, ahol leginkább házimanók voltak, Macska Uraság, porladó könyvek és a két ember, akik kedvesek voltak, és sok mesét tudtak a házimanókról, de ugyanolyan régiek és porosak voltak, mint a könyveik. Félők nem laktak az Öreg Házban, mióta a kölyök emberek felcseperedtek és elköltöztek. Sam és Funky, vagyis Funke morgolódott még egy kicsit Sanyi távozása után, de csak egy egészen kicsit, mert igazából mind a ketten arra voltak kíváncsiak, honnan a szöszből került ide egy házimanó. Annyira kíváncsiak voltak, hogy Sam némi torokköszörülés után meg is kérdezte:
- Khm. Köhököhörrröhm. Hrömm. Szóval... honnan jöttél, manó kisasszony? Ha szabad kérdeznem és nem veszed tolakodásnak a kérdésem, amit kérdeztem. Khm.
Zsálya elmosolyodott. Sam egészen kedves bagoly volt, mikor zavarba jött. És mivel az összes félő tágra nyílt szemekkel és fülekkel fordult a manó felé, Zsálya elmondta a történetét, ahogy Ladynek is elmesélte. Míg beszélt, Sir Barick abbahagyta az Időn való kérődzést, Sam egészen mozdulatlanná dermedt, Funke nyugalomra intette az orrán táncoló szikrákat, a hálószoba lakói pedig ahelyett, hogy pihentek volna, hogy felkészüljenek a következő éjszakai műszakra, az ajtóhoz tapasztott fülekkel hallgatóztak. A szobanövények csendben figyeltek, mint mindig, és Zug békés örömmel zárta falai közé mindannyiukat. Csak a színes halacskák úszkáltak tovább víz alatti erdejükben, mintha mi sem történt volna. Őket nem érdekelte az üvegen túli világ. Igazság szerint nem is láttak az üvegen túl.
Míg Zsálya mesél, én gyorsan elomdom nektek, mert biztosan kíváncsiak vagytok rá, hogy kik azok a félők. A félők olyasféle élőlények, akik az átlagos szemlélő számára közönséges tárgyaknak tűnnek, pedig nem azok, egyáltalán nem. Van nevük, történetük, álmaik, félelmeik és reményeik. Csak éppen annyira félnek az emberektől, vagyis az emberek többségétől, hogy amikor találkoznak velük, élettelennek tettetik magukat. Életük egy részében tesznek, vesznek, nyüzsögnek, vitatkoznak és nevetnek, más részében pedig félnek és nem csinálnak semmit, csak tettetnek. A gyerekek, az álmodozók és a manók, bármilyen fajtából legyenek is, mindig felismerik a félőket, sőt a szunnyadókat is, akiket csak az választ el a félőktől, hogy nincs saját nevük. Amint jön valaki, legyen az ember vagy manó, és nevet ad nekik, félőkké lesznek. Valahogy úgy vannak ők is, mint a házimanók. Ahol hisznek bennük, egyre többen lesznek, ahol elfeledkeznek róluk, ott lassan eltünedeznek. Így lehet, hogy némely otthon csak úgy nyüzsög a félőktől, más házak pedig olyan üresen konganak, hogy még élőlények sem szívesen látogatják.
Zsálya befejezte a történetét, és elhallgatott. A többiek is hallgattak. Egy elcsavargott, különc házimanó pottyant közéjük! Ilyen legfeljebb százévente egyszer történik, vagy egyszer sem, és most épp velük történik meg.
- Ugye itt maradsz egy darabig? - kérdezte reménykedve Funke.
- Az jó lenne - sóhajtottak a szobanövények. Úgy hallották, hogy a házimanó éneke különösen jót tesz a növekedésnek és a virágzásnak. Zug csendesen várt, ahogy a többiek is.
- Hááát... - bizonytalankodott Zsálya. Hiszen ha házimanó becsszóra itt marad, akkor hogy jut haza valaha is az Öreg Házba? Akkor már Zug házimanója lesz. Másképp meg hogy maradhatna? Már így is túl messzire ment, rémült el. Nem érezte az Öreg Ház hívását! Mióta is? Nem tudta megmondani. Talán már a küszöbnél megszakadt a kapcsolat. Az Öreg lemondott róla.
Zsálya igencsak elbúsult, könnyek szöktek a szemébe. Már megint milyen hebehurgya volt, és tessék, mi lett belőle. Soha többé nem talál már haza, örökre hontalan lesz. Háznélküli házimanó, ami nincs is. Hacsak...! Felnézett, és szeme feszülten figyelő, várakozó szemekkel, fülekkel és falakkal találkozott. Az ő válaszára vártak: marad, vagy nem?
- Maradok - mondta, és kitörő ujjongás fogadta döntését. Zug lett Zsálya otthona.
A nap hátralevő része az emberek hazaékezéséig vidám, zajos mulatsággal telt. Zug élői és félői az új jövevény beköltözését ünnepelték, aki nem akárki, hanem egy igazi házimanó. És mostantól csak az övék. Még az éjszakai műszakos medvék és Sanyi is kivette részét a mulatságból, és a szerencsére bízták, hogy aznap éjjel jönnek-e rémálmok a környékre, vagy sem. Ha jönnek, az embereknek maguknak kell megbirkózniuk velük, mert az ünneplésben kifáradt félők bizony nem lesznek harcra kész állapotban.
Késő délután lett, mire az ünnep zaja elcsendesedett, és a félők visszakecmeregtek megszokott helyeikre, hogy a hazatérő emberek semmit se vegyenek észre. Zsálya fáradtan hajtotta álomra fejét az arany és üveg palotában.
- Vízipipa - világosította fel korábban Sam, aki mindig mindent tudott, vagy úgy csinált, mintha tudná - Füstölni lehet vele, de az itteni emberek nem használják. Biztonságos.
Zsályát nem érdekelte, hogy pipa vagy nem pipa, neki palota maradt. Palota kilátással. A manócska összekucorodott a palota tetején levő hálózugban. Fáradt volt, és kicsit üres. Hiába a sok ölelés, hátbaveregetés, zene, tánc, vidámság, az Öreg Házzal elveszett a kapcsolat, és nagyon hiányzott az ismerős érzés. Zug irányába Zsálya nem érzett vonzást. Lehet, hogy ehhez idő kell? Már majdnem álomba merült, mikor Zug suttogva megkérdezte:
- Miért maradtál itt? Haza is mehettél volna. Valahogy biztos haza tudtál volna jutni.
Zsálya hallgatott, és Zug már azt hitte, tényleg elaludt, amikor a manó csendesen megszólalt:
- Azt hiszem azért, mert annyira akartátok, és mert itt nagyobb szükség van rám, mint az Öreg Házban. Ott annyi más manó lakik - válaszolt Zsálya, majd hirtelen felült - Sőt, itt van rám a legnagyobb szükség! - jelentette ki teljes bizonyossággal.
- De ugye tudod, hogy én nem vagyok igazi Ház, csak annak egy része. Egy lakás - mondta Zug - Hozzám nem köthet házimanó varázs.
Zsálya érzete, hogy Zugnak nagyon nehezére esett kimondania ezeket.
- Ne félj! - nyugtatta meg - Nem megyek sehová, még nagyon sokáig. És nem azért maradok itt, mert valamiféle varázslat ideköt, hanem azért, mert maradni akarok. Mert te és a többiek is azt akarjátok, hogy maradjak. Tudod mit, barátok vagyunk, azért maradok! - nyilvánította ki Zsálya, majd hatalmasat ásított és minden átmenet nélkül elaludt. Már álmában érezte meg, hogy újfajta, soha nem tapasztalt érzés bogozódik közte és Zug között, ami akkor sem fog eltűnni, ha majd egyszer, nagyon sokára, talán elválnak útjaik. Mert a barátság nem olyan dolog, amit a fizikai távolság megszüntet. Egyáltalán nem. Kicsit sem. És közben szíve egyik csücskében megérezte az Öreg Ház örökös, soha el nem múló jelenlétét.
Zsálya várt.
Nem történt semmi.
Levegőt vett.
Semmi.
Óvatosan hátranézett.
Sehol semmi és senki.
Gyanakodva felült, és körbekémlelt.
Minden nyugodt volt és csendes. Ugyanolyan, mint azelőtt.
Hopp! mégsem. A ház, amihez az epres erkély tartozott, eddig lehunyt redőnyökkel szunyókált, most azonban tágranyílt ablakszemekkel meredt a világba.
- A redőnyök, hát persze - állapította meg Zsálya, és belebámult a ház szemébe. Odabent árnyak mozogtak ide - oda, és hol felkapcsolódott egy lámpa, hol meg le. A kis manó elbűvölten nézte a reggeli fény - árnyék játékot, míg egyszercsak vége nem szakadt, és odabent csend lett, félhomály, és üresség. Vagy mégsem?
Zsálya feltápászkodott, lekecmergett a korlát rácsain és az erkélyajtóhoz óvakodott. Az üvegnek nyomakodva nézdegélt és hallgatózott, így majdnem hasraesett, mikor az ajtó kitárult:
- Bújj be!
Zsálya hadonászott egy picit a karjaival, hogy visszanyerje az egyensúlyát, majd megszeppenve piszkálgatta az orra hegyét.
- Tessék? Hogy mondtad?
- Csak annyi, hogy gyere be, ha van kedved. Kissé hűvös van ma odakint, így reggeltájt.
- Deeeee... - Zsálya tétovázott. Nem értette a helyzetet. Ez akkor egy meghívás? Egy igazi Meghívás? És ha átlépi a küszöböt, onnantól kezdve ide köti a manóvarázs? Már akkor, ha az ő esetében működik egyáltalán. Ezen Zsálya néha már korábban is komolyan elgondolkozott, hiszen rendes házimanó nem mászkál a Háza kertjében, csak ha nagyon muszáj. A Kapun meg aztán végképp nem lép ki, ellenben ő...! Hiszen tudjátok. És mi lesz a régi Házzal, ha most elfogadja a Meghívást? Mert bármilyen messzire került is, Zsálya még mindig érezte a vonzást, ami az Öreg Házzal összekötötte. Ez a láthatatlan fonál vezette haza minden csavargással töltött éjszaka után, és ha most úgy döntene, hogy bármilyen messze is van, bármilyen nehéz és veszélyes az út, de ő hazamegy, akkor ez a finom vonzás mindvégig csalhatatlanul mutatná az irányt.
Szerette ezt a köteléket, szerette a szinte kézzel tapintható, gyengéd hívást. Erőssé tette, mert így tudta, hogy van egy hely, ahová hazamehet. Nem akarta elveszíteni ezt a biztonságot. Talán a többi manó is ezt féltette, azért nem lépte át még a háza küszöbét sem? Ez lenne a házimanóvarázs?
Csakhogy Zsálya nem akart hazamenni. Most nem. Még nem. Azon túl, hogy fogalma sem volt, hogy induljon neki, mert gyalog lehetetlenségnek tűnt, egyre jobban élvezte a kalandot, és egyre jobban érdekelte a küszöbön túli világ. Főleg így jóllakottan. Bentről ugyanis titokzatos zúgás, mormogás, mocorgás, szöszmötölés hallatszott ki. Gyávább manó biztosan rég elszaladt volna, de Zsályát nem olyan fából faragták. Kifejezetten vonzotta a benti csendes nyüzsgés. Azt üzente, élet van odabent. Valami ismeretlen, titokzatos, keveseknek megmutatkozó élet. És Zsálya büszke volt rá, hogy a kevesek közé tartozik.
De még nem határozta el magát. Részben, mert fogalma sem volt róla, mi lesz, ha átlépi a küszöböt, részben, mert a Meghívó még csak nem is egy igazi ház volt, csak annak egy része. Egy rekesz, vagy mi, akiről ráadásul nem is tud semmit. Vagyis alig valamit. Csak annyit, hogy finom eper tenyészik az erkélyén. Igaz, hogy ez utóbbi határozottan pozitív semmiség.
A nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi pedig türelmesen várakozott, tágra nyitott ajtóval.
Zsálya ezalatt a küszöb előtt téblábolt. Ácsorgott egy picit a jobb lábán, aztán ácsorgott egy picit a bal lábán, hogy egyik se érezze elhanyagolva magát. Majd ugrándozott két lábon, billegett jobbra és balra, előre meg hátra, végül csak úgy véletlenül átbillent a küszöbön.
Bent volt.
Odabent.
Az ajtó halkan becsukódott mögötte.
Zsálya pislogott párat, míg a szeme megszokta a nem is igazi ház, vagy rekesz, vagy mi a csoda fényviszonyait, és aztán felmérte a terepet. Tele volt élőkkel és félőkkel! Micsoda paradicsomi kis zug! Növények lógtak, kapaszkodtak, kúsztak és másztak mindenfelé. Egy üvegkalickában víz alatti dzsungel tenyészett, és az indák, levelek, göcsörtös faágak sűrűjében kis, színes halacskák kergetőztek. Az egyik sarokban mesebeli lakótorony állt, függőkerttel. A torony egyre csak emelkedett felfelé a földtől, minden szintjén más - más növény virított, és az utolsó előtti emeleten, szinte a plafont verdesve kék üvegből és aranyból emelt csillogó palota állt. Hamisítatlan Zsálya-lak, állapította meg Zsálya.
Más manót a frász tört volna ki az ingatagnak tűnő toronynak a látványától is, hát még akkor, ha eszébe jut, hogy oda néhanapján fel kell mászni, egészen a legtetejéig, és letörölni a port. Na neeeem! Persze az a manó, akit ilyesmin a frász tör ki, az nem Zsálya manó. Ő ugyanis izgatott sikkantással egy szempillantás alatt a torony tövében termett, egy másik szempillantás alatt pedig a csúcsán, onnan nézdegélt körbe, és vette számba Zug további érdekességeit. Mert úgy határozott, ez lesz a nem is igazi ház, vagy rekesz vagy mi neve: Zug, amit az illetékes, aki tulajdonképpen egy hétköznapi kis lakás volt név és hasonlók nélkül, elégedetten nyugtázott.
Zug mindössze két kis szobából állt, de minden talpalatnyi helyén zajlott az élet. A nyilvánvaló élőkön túl, mint a virágok és halacskák, lépten - nyomon félőkre bukkant Zsálya kutató manószeme. A tévé alatt gyapjas bari ücsörgött:
- Sir Barick, nyugalmazott báránytiszt - mutatkozott be katonás rövidséggel, majd elmélyülten kérődzött tovább az Időn, tudomást sem véve a körülötte zajló eseményekről.
- Zsálya, házimanó - viszonozta tisztelettudóan Zsálya.
- Uhuhu, na persze, házimanó. Hiszi a piszi - jött egy szkeptikus hang valahonnan fentről, és Zsálya a hang tulajdonosaként a szemközti ajtó fölött polcon ücsörgő nagyfejű, karikaszemű baglyot azonosította be. A madár viasztollait enyhén felborzolva, mereven bámult a manó szemébe, hogy az egészen zavarba jött.
- Hát izé, bocsánat. De én tényleg...
- Persze, persze, házimanó vagy - pattintott türelmetlenül a csőrével a viaszbagoly, és gúnyosan megrázta a feje tetején fityegő kanócot - Majd el is hiszem. Köztudott, hogy a házimanók nagymúltú, patinás kúriák, kastélyok és udvarházak lakói, és kihaltak úgy nagyjából a sárkányokkal egyidőben.
- Pfhűűűűűű! Kikérem magamnak! - fújtatott egy zöldtarajos kicsi sárkány valahol földközelben, hogy csak úgy pattogtak a haragos szikrák az orra hegyén. - Méghogy kihaltunk! Akkor én mi vagyok? Kerámiadísz?
- Pontosan - vágott vissza a bagoly.
- Te meg gyertyabáb! - replikázott a sárkány.
- Pontosan - nyugtázta fennhéjázva a bagoly, mintha ez lenne a világ legtiszteletreméltóbb foglalkozása, minthogy szerinte az is volt, máskülönben ő biztosan nem egy gyertya lenne.
- Gyerekek, gyerekek, nyugalom - kukkantott ki a szemközti ajtón, mint kiderült a hálószoba ajtaján, egy laposképű, csibészes nézésű bagoly - Vegyetek vissza a hangerőből, így nem tudunk aludni. Amúgy Sanyi vagyok - kacsintott rá Zsályára - Sanyi, a párnabagoly. Az a viaszmerev fajtárs ott fent Sam. Ne is foglalkozz vele, jellemzően fennhordja a csőrét. Fenn a felső polcon - tette hozzá, és jót kuncogott saját viccén, miközben Sam berzenkedve borzolta a tollait és méltatlankodva pislogott. - Az a kormos orrú, punk frizurás gyík ott a sámlin pedig Funky, német bevándorló és hangulatjavító mécses.
- Funke - javította automatikusan a kicsi sárkány.
- Felőlem, bár annak semmi értelme - forgatta a szemeit Sanyi, a bagoly - Isten hozott Zugban, Zsálya! Tetszik, ahogy elnevezted a mi kis otthonunkat. Kedvemre való házimanó vagy, remélem, köztünk maradsz egy darabig. Maradnék még én is, és barátkoznék, meg ilyenek de sürgős szunyókálni valóm van harcostársaimmal, a medvékkel. Ugyanis lakik itt még velem két medve: Maci Úr, az óriás barna, és Arkt Úr, a mini jeges. Ha erre jársz, majd bemutatom őket is. No, viszlát gyerekek, és kisebb hangzavart, ha kérhetem. Sűrű volt az éjszakai műszak, el kellett űznünk egy rakat erőszakos rémálmot. Brrrrr! - azzal becsapta a szobaajtót és eltűnt.
Zsálya azt sem tudta, hová legyen, ide - oda kapkodta a fejét a parázs vitát figyelve. Nem járt még lakásban, ahol ennyi félő lett volna, igaz, nem is járt még lakásban. Csak az Öreg Házat ismerte, ahol leginkább házimanók voltak, Macska Uraság, porladó könyvek és a két ember, akik kedvesek voltak, és sok mesét tudtak a házimanókról, de ugyanolyan régiek és porosak voltak, mint a könyveik. Félők nem laktak az Öreg Házban, mióta a kölyök emberek felcseperedtek és elköltöztek. Sam és Funky, vagyis Funke morgolódott még egy kicsit Sanyi távozása után, de csak egy egészen kicsit, mert igazából mind a ketten arra voltak kíváncsiak, honnan a szöszből került ide egy házimanó. Annyira kíváncsiak voltak, hogy Sam némi torokköszörülés után meg is kérdezte:
- Khm. Köhököhörrröhm. Hrömm. Szóval... honnan jöttél, manó kisasszony? Ha szabad kérdeznem és nem veszed tolakodásnak a kérdésem, amit kérdeztem. Khm.
Zsálya elmosolyodott. Sam egészen kedves bagoly volt, mikor zavarba jött. És mivel az összes félő tágra nyílt szemekkel és fülekkel fordult a manó felé, Zsálya elmondta a történetét, ahogy Ladynek is elmesélte. Míg beszélt, Sir Barick abbahagyta az Időn való kérődzést, Sam egészen mozdulatlanná dermedt, Funke nyugalomra intette az orrán táncoló szikrákat, a hálószoba lakói pedig ahelyett, hogy pihentek volna, hogy felkészüljenek a következő éjszakai műszakra, az ajtóhoz tapasztott fülekkel hallgatóztak. A szobanövények csendben figyeltek, mint mindig, és Zug békés örömmel zárta falai közé mindannyiukat. Csak a színes halacskák úszkáltak tovább víz alatti erdejükben, mintha mi sem történt volna. Őket nem érdekelte az üvegen túli világ. Igazság szerint nem is láttak az üvegen túl.
Míg Zsálya mesél, én gyorsan elomdom nektek, mert biztosan kíváncsiak vagytok rá, hogy kik azok a félők. A félők olyasféle élőlények, akik az átlagos szemlélő számára közönséges tárgyaknak tűnnek, pedig nem azok, egyáltalán nem. Van nevük, történetük, álmaik, félelmeik és reményeik. Csak éppen annyira félnek az emberektől, vagyis az emberek többségétől, hogy amikor találkoznak velük, élettelennek tettetik magukat. Életük egy részében tesznek, vesznek, nyüzsögnek, vitatkoznak és nevetnek, más részében pedig félnek és nem csinálnak semmit, csak tettetnek. A gyerekek, az álmodozók és a manók, bármilyen fajtából legyenek is, mindig felismerik a félőket, sőt a szunnyadókat is, akiket csak az választ el a félőktől, hogy nincs saját nevük. Amint jön valaki, legyen az ember vagy manó, és nevet ad nekik, félőkké lesznek. Valahogy úgy vannak ők is, mint a házimanók. Ahol hisznek bennük, egyre többen lesznek, ahol elfeledkeznek róluk, ott lassan eltünedeznek. Így lehet, hogy némely otthon csak úgy nyüzsög a félőktől, más házak pedig olyan üresen konganak, hogy még élőlények sem szívesen látogatják.
Zsálya befejezte a történetét, és elhallgatott. A többiek is hallgattak. Egy elcsavargott, különc házimanó pottyant közéjük! Ilyen legfeljebb százévente egyszer történik, vagy egyszer sem, és most épp velük történik meg.
- Ugye itt maradsz egy darabig? - kérdezte reménykedve Funke.
- Az jó lenne - sóhajtottak a szobanövények. Úgy hallották, hogy a házimanó éneke különösen jót tesz a növekedésnek és a virágzásnak. Zug csendesen várt, ahogy a többiek is.
- Hááát... - bizonytalankodott Zsálya. Hiszen ha házimanó becsszóra itt marad, akkor hogy jut haza valaha is az Öreg Házba? Akkor már Zug házimanója lesz. Másképp meg hogy maradhatna? Már így is túl messzire ment, rémült el. Nem érezte az Öreg Ház hívását! Mióta is? Nem tudta megmondani. Talán már a küszöbnél megszakadt a kapcsolat. Az Öreg lemondott róla.
Zsálya igencsak elbúsult, könnyek szöktek a szemébe. Már megint milyen hebehurgya volt, és tessék, mi lett belőle. Soha többé nem talál már haza, örökre hontalan lesz. Háznélküli házimanó, ami nincs is. Hacsak...! Felnézett, és szeme feszülten figyelő, várakozó szemekkel, fülekkel és falakkal találkozott. Az ő válaszára vártak: marad, vagy nem?
- Maradok - mondta, és kitörő ujjongás fogadta döntését. Zug lett Zsálya otthona.
A nap hátralevő része az emberek hazaékezéséig vidám, zajos mulatsággal telt. Zug élői és félői az új jövevény beköltözését ünnepelték, aki nem akárki, hanem egy igazi házimanó. És mostantól csak az övék. Még az éjszakai műszakos medvék és Sanyi is kivette részét a mulatságból, és a szerencsére bízták, hogy aznap éjjel jönnek-e rémálmok a környékre, vagy sem. Ha jönnek, az embereknek maguknak kell megbirkózniuk velük, mert az ünneplésben kifáradt félők bizony nem lesznek harcra kész állapotban.
Késő délután lett, mire az ünnep zaja elcsendesedett, és a félők visszakecmeregtek megszokott helyeikre, hogy a hazatérő emberek semmit se vegyenek észre. Zsálya fáradtan hajtotta álomra fejét az arany és üveg palotában.
- Vízipipa - világosította fel korábban Sam, aki mindig mindent tudott, vagy úgy csinált, mintha tudná - Füstölni lehet vele, de az itteni emberek nem használják. Biztonságos.
Zsályát nem érdekelte, hogy pipa vagy nem pipa, neki palota maradt. Palota kilátással. A manócska összekucorodott a palota tetején levő hálózugban. Fáradt volt, és kicsit üres. Hiába a sok ölelés, hátbaveregetés, zene, tánc, vidámság, az Öreg Házzal elveszett a kapcsolat, és nagyon hiányzott az ismerős érzés. Zug irányába Zsálya nem érzett vonzást. Lehet, hogy ehhez idő kell? Már majdnem álomba merült, mikor Zug suttogva megkérdezte:
- Miért maradtál itt? Haza is mehettél volna. Valahogy biztos haza tudtál volna jutni.
Zsálya hallgatott, és Zug már azt hitte, tényleg elaludt, amikor a manó csendesen megszólalt:
- Azt hiszem azért, mert annyira akartátok, és mert itt nagyobb szükség van rám, mint az Öreg Házban. Ott annyi más manó lakik - válaszolt Zsálya, majd hirtelen felült - Sőt, itt van rám a legnagyobb szükség! - jelentette ki teljes bizonyossággal.
- De ugye tudod, hogy én nem vagyok igazi Ház, csak annak egy része. Egy lakás - mondta Zug - Hozzám nem köthet házimanó varázs.
Zsálya érzete, hogy Zugnak nagyon nehezére esett kimondania ezeket.
- Ne félj! - nyugtatta meg - Nem megyek sehová, még nagyon sokáig. És nem azért maradok itt, mert valamiféle varázslat ideköt, hanem azért, mert maradni akarok. Mert te és a többiek is azt akarjátok, hogy maradjak. Tudod mit, barátok vagyunk, azért maradok! - nyilvánította ki Zsálya, majd hatalmasat ásított és minden átmenet nélkül elaludt. Már álmában érezte meg, hogy újfajta, soha nem tapasztalt érzés bogozódik közte és Zug között, ami akkor sem fog eltűnni, ha majd egyszer, nagyon sokára, talán elválnak útjaik. Mert a barátság nem olyan dolog, amit a fizikai távolság megszüntet. Egyáltalán nem. Kicsit sem. És közben szíve egyik csücskében megérezte az Öreg Ház örökös, soha el nem múló jelenlétét.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése